Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. február 21 (165. szám) - A kommunista diktatúra által kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Lezsák Sándor): - MURÁNYI LEVENTE, a Jobbik képviselőcsoportja részéről:
525 Ezek az ügyészek szorosan együttműködtek a Vörös Hadsereggel együtt érkező NKVDügynökökkel. A függőségi helyzetre jellemzően az Andrássy út 60ba beköltöző Péter Gábor bosszúkommandója azonnal átengedte az első emeleti helyiségeket a szovjet NKVD titkosszolgálati ügynökeinek. 1950. június 22én indították be a kitelepítő apparátust. Először a jugoszláv határ mellől hurcolták el a megbízhatatlannak számító embereket a hortobágyi pusztára. A nagyobb lélekszámot megmozgató akciójukat 1951 novemberében és decemberében, majd ’52 tavaszán és nyarán hajtották végre. 1953 januárjában Kunmadarasra szállítottak egy nagy létszámú deportált csoportot. Akkor még senki nem sejtette, hogy ez volt az utolsó csoport a Hortobágy körüli táborokban. A hortobágyi zárt táborok egyetlen más büntetőtelephez sem voltak hasonlíthatók. A hortobágyi megoldás végül is nem volt más, mint a kommunista osztályharc büntetőkategóriáj ának speciális egyvelege, amelyhez nem találunk hasonlót egész Európában. A kitelepítések budapesti kezdete a vidékhez képest majdnem egy évvel később indult, amelyet aztán 1951 májusa és júliusa között tartottak meg. 13 670 kitelepítettről szólnak az okmá nyok, akiket Szolnok, Békés, Heves, HajdúBihar, SzabolcsSzatmár, Pest és BorsodAbaújZemplén megyék településein szórtak szét. Nem kímélnek senkit, a kórházban fekvő betegeket is begyűjtik, és a kijelölt tartózkodási helyükre szállítják. A Budapest terü letéről kitelepítetteket a két legyet egy csapásra elvnek megfelelően kulákportákon helyezik el. Tulajdonképpen a kulákok elleni hadjáratot ezzel a módszerrel kezdik. Természetesen a diktatúra bosszúja nem éri be ennyivel. Gerő Ernő 1952ben a belügyminisz terhez írt levelében a bíróságok segítségét kéri a kulákok gazdasági és politikai megsemmisítéséhez. Ettől fogva a bíróságok igen súlyos pénzbírságokról határoznak a 25 holdnál nagyobb birtokkal bíró tisztességes, szorgalmas, szakmailag jól felkészült, kul áknak minősített földművelőkkel szemben. Létrehozzák a kuláklistákat, felhasználásukkal tervszerűen folytatják tönkretételüket. Először megfosztják őket a termeléshez szükséges technikai bázisuktól, második lépésként elveszik földjeiket, harmadik ütemben e ltávolítják őket a mezőgazdasági szektorból. A kitelepítésekkel kapcsolatos adatok meglehetősen bizonytalanok. Ennek egyik oka a végrehajtó politikai elit ügyes konspirálása, a múlt be nem vallása, a dokumentumok eltüntetése és titkosítása, de a legfőbb ok a felelősségre vonás elmaradása, amelyben napjainkra sincs komoly szándék. 1953. március 5én meghalt Sztálin, a kitelepítések azonban folytatódnak. A változások irányvonalát csak a június 1316. között a szovjet és magyar pártvezetés tagjaiból álló deleg áció Moszkvában tartott tárgyalásain alakítják ki. Ennek eredményeként 1953. július 26án jelenik meg a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1034/1953. számú határozata, amely megszünteti az internálás intézményét, valamint a kitiltás lehetőségét, aza z a kitelepítést. A Hortobágyon, a Nagykunságban és a Hajdúságban létrehozott táborok parancsnokai elbocsátó szép üzenete így hangzik: “Ami önökkel történt, félreértés volt, tévedés, de ha nem hallgatnak róla, ismét visszakerülhetnek ide vagy a Szovjetunió ba.” Az amnesztiában részesültek jó része úgy érzi, a nyílt terrort a mindennapi fenyegetettség váltja fel. A múltat végképp eltörölni nem lehet, de elfelejteni sem. Sajnos, nemzedékek nőttek fel ú gy, hogy nem tudtak, nem tudnak a kitelepítésről semmit, mert történelmünk a mai napig hazug és elhallgató. A Magyar Bálintok és Hiller Istvánok tevékenysége nem múlt el nyomtalanul. (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Így van!) A több mint 61 éve történt kite lepítések világosan megmutatták a világnak a kommunizmus minden barbarizmusát, embertelenségét és tisztességtelenségét. Némi vigasz a tisztességes, nem baloldali emberek számára, hogy az osztályellenségnek titulált egyének sokaságát igen, de csoportját nem sikerült megsemmisíteni. A deklasszált elemek elleni háború lényegében a teljes magyar középosztály felszámolását tűzte ki célul, és a mai
