Országgyűlési Napló - 2011. évi őszi ülésszak
2011. november 30 (144. szám) - A nemzeti felsőoktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Balczó Zoltán): - DR. HOFFMANN RÓZSA nemzeti erőforrás minisztériumi államtitkár:
5783 Aztán a felsőoktatás expanziójának köszönhetően megjelent az úgynevezett költségtérítéses képzés, amelynek a költségét az egyetemek maguk döntöt ték el, és általában sokkal alacsonyabb szinten határozták meg, érthető módon, mint amennyibe egy hallgató számított képzése ténylegesen kerül. Erre vonatkozott a Széll Kálmántervnek az a passzusa, hogy ezt fokozatosan ki kell vonni, ugyanis ezekbe a képz ésekbe az állam azért elég sok pénzt beletesz. Egy 100 ezer forintos éves díjba, amit a hallgató fizet, az állam meglehetősen sokat hozzátesz még. Ez az, amit szép lassan ki kell vezetni. De mi a helyzet a tandíjjal? Ezt itt nagyon sokan mondták, hát persz e, ez elég jó fordulat egy ilyen parlamenti vitában, én megértem, hogy ezt több MSZPs képviselő is itt megpróbálta úgy felvezetni, hogy milyen nagy ellentmondásban vagyunk magunkkal. Kérem szépen, a 2008as népszavazás előtti, önök által tervezett tandíj arról szólt, hogy minden hallgatónak, szülessék akár Tolnában vagy Baranyában, járjon akárhová, 105 ezer forintos tandíjat kell fizetni. Erről volt szó. (16.50) Én magam is emlékszem, hogy Hiller képviselő úrral közös televíziós vitaműsorban is elmondtam p éldául, hogy ez egy három- vagy négygyerekes családnak lehetetlen helyzetet teremt s a többi. Ez ellen tiltakoztunk, ez ellen szólt a szociális népszavazás, és végül is nemet mondott a tandíjra. A mi rendszerünk, amely ezt a törvényt most beterjesztette, a rról szól, hogy több tízezres nagyságrendben továbbra is a hallgatók jelentős része úgy tanulhat a felsőoktatásban, hogy ez nem kerül pénzébe (Kovács Tibor: Tessék ezt népszavazásra vinni!) , nem kell tandíjat fizetnie, nem kell semmit fizetnie. Őket nevezz ük állami ösztöndíjjal támogatott képzésben részt vevő hallgatóknak, ha úgy tetszik, az egyszerűség kedvéért: ingyenes hallgatóknak. Ez megmarad, mégpedig sokkal nagyobb nagyságrendben, mint amilyen nagyságrendben, mondjuk, az itt ülők jelentős része annak idején megkezdte a tanulmányait. Ezért bocsássanak meg, de demagógia azt mondani, hogy ez a rendszer a szegény sorsú tanulók vagy hallgatók alól kihúzza a szőnyeget, és nem engedi meg, hogy tanuljanak. Szoktam nézegetni a gimnáziumok rangsorát, rengeteg v idéki gimnázium ott van az élen, ez egy mítosz, hogy csak a fővárosi gimnáziumok jók, kiváló gimnáziumok vannak Miskolcon, Pécsett, Veszprémben, Szombathelyen és így tovább. Miért gondolják azt, hogy egy vidékre született gyerek nem járhat kiváló gimnázium ba, és nem képes arra, hogy maximális pontot érjen el a felvételi érettségijén, és bekerüljön állami ösztöndíjjal? Legalább meglesz az a húzóerő, érdemes lesz még jobban tanulni, miközben a mostani rendszer sokkal kevésbé kedvez a szorgalmas tanulásnak. Ak kor ők bekerülnek 3040 ezren, nem tudom, hány ezren, majd évről évre a kormány eldönti ezt a számot, abba a keretbe, amelyet az állam támogat, az adott korosztálynak körülbelül a 40 százaléka, a többieknek pedig a felsőoktatási rendszer felkínálja a lehet őséget, hogy önköltséggel tanuljon, és ehhez még olyan segítséget is ad neki, mint a diákhitel, amiről azt mondani, hogy adósrabszolgaság, némi túlzás, vagy megint csak egy kicsit a demagógia sorába hozhatnám, mert nem kötelező, nem kényszer. Ha akarja, fö lveszi, azonkívül a diákhitel rendszere most is olyan, hogy van, aki 50 ezret vesz fel havonta, van, aki 30 ezret, van, aki 10 ezret, mert ennyi elég neki, és van, akinek a szülei tudják fizetni ezt. Ezáltal kiszélesedik a tanulás lehetősége. Arról, hogy e z adósrabszolgaság, vagy sem, hadd mondjak itt el egy olyan példát, amit ismerőskörből tudok, de nyilván önök is sok ilyet tudnak: az ’56os disszidensek között, amikor szétszéledtek szerte a világban, sok tehetséges fiatal ember ott volt egy szál gatyában vagy anélkül, egy fillér nélkül, de tanulni akartak. Akkor nagyon sok ország megteremtette számukra a lehetőséget olyan hitelkonstrukcióval, amit utána nyugdíjaskorukig állami támogatással fizettek. Én több ilyen embert ismerek. Nemhogy belerokkant, nemho gy adósrabszolgának tekintette magát, hanem élete végéig hálás volt a svédeknek, a kanadaiaknak, hogy adtak neki olyan hitelt, ami őt abba a helyzetbe hozta, hogy elvégezhette kint az egyetemet, mi több, olyan kvótát is rendeltek melléjük, amelynek segítsé gével nem az otthoni versenytársakat szorították ki. Nos, ez a válasz a hátrányos
