Országgyűlési Napló - 2011. évi tavaszi ülésszak
2011. június 6 (95. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (Kövér László): - VONA GÁBOR (Jobbik):
3973 A napirend előtti felszólalásomban két példát szeretnék mondani: az egyik a kormány ünnepi kommunikációja a június 4e kapcsán, a másik pedig az Alföldiügy. Az ünnepi kommunikáció kapcsán számtalan kormánypolitikus nyilatkozta azt a hét végén, hogy a nemzeti összetartozás valójában egy ünnep és nem gyásznap. Abban egyetértünk, hogy a gyász önmagában kevés, nem szabad hogy a gyász ba belemerevedjünk, és igenis erőt kell merítenünk, előre kell tekintenünk, és a gyász mellett meg kell határoznunk az elkövetkezendő évek és időszak feladatait, de azért szögezzük le, hogy ez nem ünnepnap, ez egy gyásznap. Nincs mit ünnepelni június 4én, én azt gondolom, és elkeserítő volt látni, hogy néhány vidéki kormánypárti szervezet még dáridót is szervezett ezen a napon. Van mit gyászolnunk sajnos, ezt mindenképpen el kell mondanunk, de kérdés, hogy vane mit ünnepelnünk, kérdés, hogy mit akart ünne pelni a kormánypárt, miért nevezte ezt ünnepnek. Talán azt, hogy a holokausztmegemlékezéshez képest vagy azzal ellentétben most itt a tisztelt Ház nem emlékezett meg Trianonról - azért tegyük hozzá, hogy ez, azt gondolom, egy nagyon súlyos mulasztásunk. A másik az, hogy a soros elnökség végeztével igazán a magyar üggyel kapcsolatban semmiféle érdemit nem tudott tenni a kormány és Magyarország - az önrendelkezés ügye, az autonómiánk ügye szinte fel sem merült a soros elnökség ideje alatt érdemben. A Benešde krétumok továbbra is Európa jogrendjének részét képezik, a temerini fiúk Délvidéken továbbra is börtönben ülnek, a szlovákok nyelvtörvénnyel, az ukrajnai politikai vezetés pedig titkosszolgálattal vegzálja a magyarokat. Tehát én azt gondolom, joggal merül fel a kérdés bennünk, mindannyiunkban, hogy mit ünnepelünk pontosan június 4én. Ha mást nem, ugye, megnézzük, hogy az elszakított területeken lévő magyar pártok vagy kiesnek a törvényhozásból, vagy ki fognak esni, vagy szétestek, vagy egymásnak estek. Teh át itt, mondjuk ki, nincs mit ünnepelni. Én megértem, hogy nehéz mit kezdeni azoknak a politikai erőknek ezzel az ünneppel, akik évtizedeken keresztül ehhez nem voltak hozzászokva, egyfajta torz továbbélését látom ebben a Kovács Lászlói “merjünk kicsik le nni” gondolatnak ebben a hirtelen jött ünneplésben. Nem tudjuk érdemben kezelni ezt az egész helyzetet. Ez olyan, mint amikor a sánta kutya elkezd ünnepelni, hogy három lába azért mégiscsak van neki. A másik ügy az Alföldiügy. Itt azt mondta a miniszter ú r, hogy véget ért az Alföldiügy, lezárva - hát nincs lezárva az Alföldiügy, sőt nemhogy nincs lezárva, az Alföldiügy szimbólumává vált, azt gondolom, ennek a belső Trianonnak, ennek a Trianonszindrómának. Hiszen Alföldi Róbert ügyében - mint cseppben a tenger - benne van minden nyomorúságunk, benne van az a nyomorúságunk, hogy bennünket itt a saját hazánkban folyamatosan meg lehet alázni, és hogy felmosórongynak, lábtörlőnek használják a magyarság számára szent értékeket és történelmi, kulturális tradíc iókat. (L. Simon László közbeszól.) Hallom itt a közbeszólásokat a képviselő úr részéről, nem Alföldi Róbert művészetét akarjuk megítélni, ezt szeretném hangsúlyozni, itt nem arról van szó, hogy a művészettel kapcsolatban ítéletet mondanánk, hanem arról v an szó, hogy a Nemzeti Színház vezetése politikai kérdés. Ne gondolja senki, hogy ez nem politikai kérdés, hiszen egy politikai kinevezés útján kerül az intézmény élére, és bármit is tesz ott, bármit is tesz a Nemzeti Színház vezetője ebben a színházban, a nemzeti értékmegőrzés egyik templomában, az igenis politika. És önök ebbe a templomba beengedtek - elnézést, nyilvánvalóan megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények, de beengedtek oda - egy beteg lelkű, sebzett embert, aki ahelyett, hogy a Nemzeti Szính áz valódi céljait valósítaná meg - mert ez pedig a nemzeti értékeknek a színházi formában való megőrzése, ápolása, gyarapítása és továbbadása , saját lelkének sötét zegzugait viszi színpadra, egyfajta drámapedagógiai vagy drámapszichológiai öngyógyítást p róbál a színpadon megvalósítani, és ehhez pedig asszisztál itt az egész politika. Én azon nem csodálkozom, hogy a Fidesz képviselői így állnak hozzá, a KDNP tehetetlensége nagyon fáj, de az egészben ami a leginkább fáj, az annak a nemzetikeresztény civil szférának a tehetetlensége és némasága, amely az országgyűlési választások előtt önök mögé állt, és várta a nemzetikeresztény Magyarország visszajöttét. (13.30)
