Országgyűlési Napló - 2009. évi tavaszi ülésszak
2009. március 16 (196. szám) - A szakképzési hozzájárulásról és a képzés fejlesztésének támogatásáról szóló 2003. évi LXXXVI. törvény és az ezzel összefüggő egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Harrach Péter): - VELKEY GÁBOR (SZDSZ):
864 Úgy gondolj uk, hogy a tapasztalatok, amelyek az elmúlt fél évben e tekintetben összegyűjthetők, nem ezt az irányt erősítik, hanem éppen azt, hogy lényegében a fenntartók postás szerepet töltenek be, a fejlesztési támogatás összegyűjtése, megszerzése továbbra is az in tézmények kezében van. Ezek az intézmények közvetítik ezeket a fenntartó felé, a fenntartó pedig továbbosztja az intézmények felé, vagyis az eljárás bürokratikusabb lett, az eljárás bonyolultabb lett; bonyolultabb lett az intézmények számára, és bonyolulta bb lett a gazdasági szereplők számára. (18.10) Lényegesen többet dolgoznak ugyanazért a forrásért, a forrásmegszerzésnek pedig az alapvetően egyenetlen, problematikus elemeit ez a szabályozásváltozás nem kezelte. Most ezzel a felhasználói megállapodással e gy újabb bürokratikus elemet léptetünk be a rendszerbe, ahelyett, hogy az alapproblémát kezelnénk. Erre majd egy kicsit később szeretnék visszatérni. Azokkal a javaslatelemekkel, amelyek a bürokratikus eljárás pontosítását a visszaigénylések esetében megfo galmazzák, alapvetően egyetértünk. De egyetértünk azzal a felvetéssel is, amelyik azt mondja, hogy ezek a szabályozási elemek rendkívül részletezőek, és nem törvényi szintű szabályozást igényelnek. A módosító javaslat generálisan abba az irányba tolja a re ndszert, amelyben a kamara ellenőrző szerepét növeli. Ezt alapvetően pozitívnak tarthatnánk. Ugyanakkor rögtön felvetődik a kérdés, hogyan várhatjuk el a kamara ellenőrző szerepének erősödését akkor, amikor éppen azokat a szervezeteket kellene ellenőriznie intenzíven a kamarának, amelyeket képvisel, amelyektől a léte függ. A kamarai ellenőrzési szerep ebben az esetben csak korlátozottan érvényesülhet, ha egyáltalán érvényesülhet. Ez is egy olyan generális probléma, amivel az előterjesztés nem foglalkozik, a rendszernek pedig sajátja. A kamara ellenőrző szerepe ott érvényes lehet, ahol a konkurenciát ellenőrzi, többek között például az intézményi tanműhelyeket, az igazi konkurencia azonban itt sem érvényesül, hiszen együttműködési kényszer van a kamarák és az intézmények között. Tehát a kamara ellenőrző szerepe meggyőződésünk szerint korlátozott. Ennek erősítése az alaprendszer filozófiáját nem változtatja meg. Meggyőződésünk szerint ezzel van hiba. Mint ahogy a kamarai rendszerhez kötődik az a másik hiba is, ami szintén nem kerül elő ennek a javaslatnak a vizsgálata során: hogyan várható el, hogy a kamara vagy a gazdasági szereplő költséghatékony irányba lépjen el, a forrásfelhasználás hatékonyságát javítsa akkor, amikor semmilyen szinten nem költségviselő, mi nden költségét visszaigényelheti? A szereplők ezért abban érdekeltek, hogy maximalizálják a költségeket, hisz nincs korlát, az állam minden költséget, ami beletartozik az elismert költségekbe, szinte korlátlanul a visszaigénylés okán átad nekik. Ez azt jel enti tehát, hogy a kamara, miután nem költségviselő, ezért nem költségérzékeny, innentől kezdve a forráskiáramlás sajnos ezen az alapon nem kontrollálható. A regionális fejlesztési és képzési bizottságok szerepének erősödésével sokan vitatkoznak. A magunk részéről azzal a szemponttal, hogy itt a gazdaság érdekei markánsan megjelennek, alapvetően nem vitatkozunk. A hiányszakmák ügyének a kérdésével eddig is egyetértettünk, ezután is egyet fogunk érteni. Úgy gondoljuk, hogy a hiányszakmák kezelésére megfogalm azott konkrét javaslat a szakiskolai ösztöndíj ügyében egy helyes kezdeményezés, de ez is félrevisz, illetve egy olyan problémát akar kezelni, amely problémát ezzel a megoldással megítélésünk szerint nem lehet kezelni. Tehát pótcselekvésnek érzékeljük, de még egyszer mondom, pozitív iránynak. Hogy miért pótcselekvés? Azért, mert arról szól a javaslat, hogy nem lenne hiányszakma az adott szakma, ha valóban a munkaerőpiaci igények irányába mozdulna el a képzés, vagy ha a gazdasági szereplők valóban a munkaer őpiac folyamatait, igényeit közvetítenék. Most azt gondoljuk, hogy úgy lehet ezt segíteni, ha ösztöndíjat adunk azoknak a diákoknak, akik be akarnak lépni ezekbe a szakmákba. Ez azt is jelenti, hogy nem adunk ösztöndíjat mindazoknak, akik nem a munkaerőpi aci igénynek megfelelő képzésekben vesznek részt. Úgy gondoljuk, hogy az érdekeltségi rendszert alapvetően kellene megváltoztatni, és azt nem a diákok oldaláról, hanem a gazdasági szereplők oldaláról kellene kezdeményezni. Akkor lépne érdemben előre a rend szer. Ennek ellenére azt kell
