Országgyűlési napló - 2007. évi őszi ülésszak
2007. november 14 (110. szám) - Az ülésnap megnyitása - Az egészségbiztosítási pénztárakról és a kötelező egészségbiztosítás természetbeni ellátásai igénybevételének rendjéről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Lezsák Sándor): - BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről:
3128 tartotta és tartja. Ha tetsz ik, azért ment bele a koalícióba, mert vannak reformelképzelései arról, hogy hogyan kellene megváltoztatni a viszonyainkat, az egészségügyi ellátórendszert. Ott szerettem volna kezdeni a beszédemet, hogy visszautalok az előzményekre, és megpróbálom fölmuta tni azokat a pontokat, amelyekről úgy gondolom, hogy egyformán gondolkodunk. Ez a jelenlegi ellátórendszer kritikája. Azt gondolom, hogy őszintébb pillanatokban ezekben a kérdésekben akár egyet is tudunk érteni. Rossz, elavult rendszernek tartjuk azt a str uktúrát, amiben ma az egészségügy működik. Elavult a szerkezete. Ki merem ezt jelenteni annak ellenére, hogy itt az elmúlt másfél évtizedben szinte mindegyik kormány megpróbált hozzányúlni ehhez a szerkezethez, kisebbnagyobb eredményekkel. Ugye, ez az ell átórendszer hárompilléres: van alapellátás, háziorvosi ellátás, járóbetegszakellátás és fekvőbetegszakellátás, és mind a mai napig azt mondhatjuk, hogy a fekvőbetegszakellátás, ami a legdrágább ellátási forma, túlméretezett. Túlméretezett annak ellenére , hogy utoljára éppen tavaly hajtott végre egy jelentős kapacitásszűkítést a kormány. Azt gondolom, hogy erre a rendszerre mind a mai napig egyszerre jellemző, hogy hiány van benne, és pazarlás van benne. A pazarlás pedig abból adódik, hogy a finanszírozás i konstrukció egy monopolhelyzetben lévő OEPen keresztül valósul meg. Tisztelt Képviselőtársaim! Ha egy pénztár, ami igazából nem társadalombiztosítási pénztár, bár ezt a nevet viseli, hanem egy ilyen kvázi biztosítás, ha egy ilyen hatalmas alap felett re ndelkező pénztár, hiszen itt 1600 milliárdról beszélünk, monopolhelyzetben van, akkor abból azt gondolom, hogy könnyen belátható módon az következik, hogy nincsen meg a rendszerben a természetes ösztönzés arra, hogy a szolgáltatás jobb minőségű legyen, hog y a költségek csökkenjenek. Ezzel kínlódunk egymásfél évtizede vagy még régebben. Nincsen benne a rendszerben ez az ösztönzés. Elsősorban azért nincs, mert költségvetési keretekben ezek a költségvetési korlátok puha korlátok, mindig túlléphetőek, a kormán ynak mindig az az érdeke, hogy ne keletkezzen nagy feszültség abból, hogy itt túlköltekezés van, és időről időre pluszforrások bepumpálásával megpróbálja kimenteni a helyzetből az eladósodott kórházakat. (10.00) Nem számoltam össze, hogy hány ilyen kórházkonszolidációs helyzeten jutottunk túl az elmúlt másfél évtizedben. Talán abban is egyetérthetünk, hogy a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb problémája a hálapénz, az, hogy az ingyenesség látszatát, az ingyenesség illúzióját fenntartja, aminek nagyon sokf éle következménye van. Mi erre a megoldásra azt mondjuk, hogy álszent, hogy hazug viszonyokat tart életben, és végre tiszta vizet kellene önteni a pohárba. A beteg az egészségügyben kiszolgáltatott, de nem mindegy, hogy mennyire, nem mindegy, hogy az a str uktúra, az a finanszírozási rendszer, ahogyan az őáltala igénybe vett szolgáltatások finanszírozása történik, mennyire védi, képviseli az ő érdekeit. Az orvosbeteg kapcsolat természeténél fogva egy aszimmetrikus, függő kapcsolat, ahol a beteg mindig a lai kus, az orvos pedig valamilyen nagyon komoly szakmai tudással, specialitással bír. S még egy jellegzetessége van ennek a rendszernek, hogy itt a fogyasztó, a szolgáltatást igénybe vevő beteg nem közvetlenül kerül finanszírozási kapcsolatba a szolgáltatást nyújtóval, az orvossal, hanem a finanszírozást helyette ez a már említett biztosítási pénztár végzi. Felfogásunk szerint a jelenlegi megoldásban rosszul, például azért, mert érdemben nem ellenőrzi a kifolyó fizetéseket. Még egy általá nos megjegyzést szeretnék tenni, mielőtt rátérek magára a törvényjavaslatra, ez pedig a hosszú távú finanszírozhatóság kérdése. Az orvostudomány hihetetlen ütemben fejlődik, egyre költségesebb eljárások, egyre költségesebb műszerek kerülnek bele a rendszer be, miközben a gazdaság teljesítőképessége okán a gazdaságilag lehetséges, finanszírozható és a tudomány által lehetővé tett szükséglet, igény közötti olló egyre nő.
