Országgyűlési napló - 2006. évi őszi ülésszak
2006. november 28 (39. szám) - A Fővárosi Önkormányzat és a kerületi önkormányzatok közötti forrásmegosztásról szóló törvényjavaslat általános vitája - HOCK ZOLTÁN (MDF):
2863 HOCK ZOLTÁN (MDF) : Köszönöm a szót, elnök úr. Igen tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A forrásmegosztási törvény és maga ez a forrásmegosztási folyamat, azt gondolom, a rendszerváltást követően az önkormányzati rendszernek egy ilyen állatorvosi lova, amit még a mai napig nem tudtunk igazándiból sem legyőzni, sem átlépni, hiszen a forrásmegosztás keretében egy jogfilozófiai, egy igazgatásfilozófiai kérdésre keressük a választ. Nem találjuk igazándiból, hogy mi is Budapest valójában: Budapest 23 kerületnek a laza szövetsége, amely egyébként az orsz ág szövetségi fővárosa, vagy Budapest egy egységes város, amely az egyszerűbb igazgatás kedvéért 23 alrendszerre, kerületre oszlik. Erre a kérdésre a rendszerváltás óta a kormányok, a parlament, a politikai élet és mindenki adós maradt, nem tudunk erre vál aszolni, és ezen küzdünk állandóan, hogy mi is valójában ez az 550 négyzetkilométer, majd kétmillió polgárával és 24 önkormányzatával. Valóban előrelépés volt az, amikor a parlament megalkotta az első forrásmegosztási törvényt, hiszen azt megelőzően a Fővá rosi Önkormányzat kapta a felhatalmazást az önkormányzati törvényben, ha nem is kényérekedvére, de mindenképpen saját jogkörben, saját hatáskörben eljárva döntsön arról a tetemes összegről, amely 2005ben 167 milliárd forint volt, 2007ben talán még több lesz - és ebben Fónagy képviselő úrnak igaza lesz , vélhetően mintegy 180 milliárd forintos nagyságrendről van szó. Tényleg csak a nagyságrend érzékletessége kedvéért mondom azt, hogy Debrecen város költségvetése 44 milliárd forint. Itt 180 milliárd forin tról van szó, irgalmatlanul sok az önkormányzati rendszeren belül. Azt gondolom a törvényjavaslatról, amit az önkormányzati bizottság benyújtott, hogy ez egy jó lépés egy jó irányba, egy kicsi lépés, de jó irányba tett jó lépés, hiszen az elmúlt évek legna gyobb vitáit mindig az váltotta ki, hogy mit várunk el a törvénytől: egy nagyon mimetikus, aprólékos, bonyolult eljárás keretében, a lehető legkisebb receptorokat is figyelembe véve ossza meg a forrásokat a kerületek, illetve a főváros között, vagy egy jól áttekinthető, objektíven meghatározható, viszonylag kis számú adatbázison nyugvó megosztása legyen az elosztásnak a logikája, aminek a következményeként viszonylag jól előre kiszámítható módon tudnak tervezni a kerületek azzal, hogy milyen forrásokhoz jut nak adott esetben a következő esztendőben. Miért fontos ez a kérdés? Tudni kell, hogy a fővárosi kerületek éves bevételeinek durván egyharmada, 40 százaléka forrásmegosztásból származik. Ez nagyon nagy pénz, hiszen egy 15 milliárdos költségveté ssel gazdálkodó kerületben ez 45 milliárdos bevételt jelent, ami viszonylag nagy relevanciával bír az adott éves költségvetésében. Ennek megfelelően egyáltalán nem mindegy számára, hogy adott esetben 10 százalékos eltérés van plusz vagy mínusz irányba. Il yenformán a kiszámíthatóság az a fajta alkotmányos jogelv, amely a jogbiztonsághoz való önkormányzati jogot is megfogalmazza, mindenképpen indokolttá tette ezt a kérdést. 1998ben kezdődött egy nagyon nagy vita a fővárosban. Az azt megelőző tíz évben is pe rsze mindig viták voltak a forrásmegosztásról, és talán régebbi kollégáim még emlékeznek rá, amikor is a főváros felkért egy volt polgármestert, Dóczy Józsefet - hogy ebben a Házban is elhangozzék a neve , hogy dolgozzon ki egy új forrásmegosztási rendsze rt. Akkor az elvi vita valóban arról szólt, hogy bonyolult vagy egyszerű megoldást szülessék. Nem árulok el titkot, a kerületek többsége az egyszerű megoldás mellett tört lándzsát, a kiszámíthatóság, az áttekinthetőség és a tervezhetőség miatt. Végső soron egy bonyolult eljárási rendszer jött létre, amely különböző korrigált deficitarányokat vett figyelembe a forrásmegosztás számításánál, aminek következményeként a forrásmegosztás olyan, mint egy zsákbamacska: minden esztendőben február magasságában összegy űltek a polgármesterek a főpolgármesterrel az élen, majd az aktuálisan illetékes főpolgármesterhelyettes kiosztotta a számokat, és mindenkit meglepett: ha nagy számot látott, akkor örült neki, ha kis számot látott, akkor boldogtalan volt. (14.20) De egy v olt benne a közös: fogalmuk nem volt, hogy miért kaptak nagy számot, vagy éppen miért kaptak kis számot, hiszen maga a kiszámítás metodikája meglehetősen ismeretlen volt, és
