Országgyűlési napló - 2006. évi őszi ülésszak
2006. november 24 (37. szám) - Az ülésnap megnyitása - A Magyar Köztársaság 2007. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat részletes vitája - ELNÖK (dr. Világosi Gábor): - KARSAI PÉTER (MDF):
2574 “Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” Köszönöm szépen. (Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.) ELNÖK (dr. Világosi Gábor) : Most megadom a szót Karsai Péter képviselő úrnak, MDF. KARSAI PÉTER (MDF) : Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Demokrata Fórum részéről az ez évi költségvetés tárgyalásakor Herényi Károly frakcióvezető által elmondott gondolataival kezdem. Azt mondja frakcióvezető úr: “Ennek a műnek a címe egy útleírás lehetne. Az út kezdete 2002, amikor a jóléti rendszerváltás programjával hitegették a magyar választókat, és ez az út mostani végállomását tekintve az elszegényedés költségvetési törvénytervezete.” Két olyan példát hozok, illetv e két olyan részterületet említek majd, amelyek ezt az idézett mondatot sajnos alátámasztják. Az első terület, amiről ma már szó volt, legutóbb Pánczél Károly képviselőtársam felszólalásában, ez a művészeti oktatás bizonyos területeinek teljes ellehetetlen ítéséről szólt. Gondolom, hozzám hasonlóan többen kapták meg azt a levelet, amelynek most az első szakaszát felolvasom, hátha nem mindenki olvasta, de akik a televíziót nézik, figyelik, azoknak mindenképpen érdekes és érdemleges gondolatok. “Tisztelt Képvi selő Úr! Magyarország szerepe különleges Európa történetében. Sokféle gondolat, kultúra találkozott itt az évezredek során, hullott termékeny talajra, vált befolyásoló erejűvé, és tette meghatározóvá a térségben helyzetünket, szerepünket. Miért? Mert polit ikai és társadalmi elitünk tagjai között mindig voltak, akik felismerték és megragadták a megfelelő pillanatot, amellyel nemzetünk pozícióit biztosították az erős európai mezőnyben.” Ezekkel a mondatokkal kezdőik a Magyar Művészetoktatásért országos szakma i szervezet hozzánk küldött levele. És remélem, nem azzal fog befejeződni, amit itt a kormányzat, jelesül az oktatási tárca elénk tárt, hogy a művészetoktatásban a zeneoktatás normatívájának érintetlenül hagyása mellett a további három művészeti ág 40 ezer forintos normatívájával tulajdonképpen a selyemzsinórt küldte meg nekik. A mi képviselőcsoportunk, a mi stílusunk nem engedi meg azokat a szélsőséges, olykor talán túlzó minősítéseket, amelyek ilyenkor a különböző politikai oldalakon el szoktak hangozni, én is próbálom magam visszatartani és finoman fogalmazni. De ez a normatíva egyet fog jelenteni a művészeti oktatás ezen ágainak végével. Hogy mit jelent ez majd? Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a művészeti oktatás nem arról szól csak, hogy hány gyere k hány égetőkemencében csinál ilyenolyan kerámiaterméket, arról szól, hogy aki például énekoktatásban vagy emelt szintű zeneoktatásban vesz részt, az bizony kimutathatóan, mérhetően sokkal jobb teljesítményt képes nyújtani más kognitív és pszichés képessé gek terén. Ezt hosszan tudnám önöknek elmondani, magam jó ideig iskolaigazgatóként és az énekzene tárgyat oktató pedagógusként pontosan tudom ennek a Kodályfelismerésnek az igazságtartalmát, illetve következményét. Így tehát ma, aki a látszólag kis szele tét, ami egyébként 324 ezer gyerek oktatásáról szól országosan, teszi tönkre, az ugyanúgy árt a matematikának, a történelemnek és egyéb műveltségi területek megtanulhatóságának, ugyanúgy árt a neveltségi szintnek, és sorolhatnám azokat a károkat, amelyeket ez a döntés fog okozni. Ezt a Szokolay Sándorféle idézetet többször elmondtam már itt, a Házban, most még egyszer elmondom: “Az építés hosszú küzdelem, a rombolás pillanatok ijesztő terméke.” Ez a pillanat pedig, kedves képviselőtársaim, akkor fog beköve tkezni, amikor önök nem fogadják el azt a módosító indítványt, amely legalább életben tartaná ezeket a művészeti intézményeket. Azaz, amikor a 40 ezer forintos normatíva törvénnyé változik, akkor tisztában kell lenni azzal, hogy nagy kárt okoztunk ennek a nemzetnek, ennek az országnak, a kultúránknak, és egy olyan területét fogjuk ellehetetleníteni, a jövőnket, és a kultúránknak egy olyan szeletét hozzuk lehetetlen helyzetbe, ami jóvátehetetlen. Mert az építés hosszú küzdelem, a rombolás pedig pillanatok ij esztő terméke. Azért vagyok kétségbe esve e tárgyban, mert tavaly ugyanebben a vitában részt vettem, amikor ugyanerről a kérdésről beszéltünk, és akkor még a kormányzó pártok képviselőivel is dűlőre lehetett
