Országgyűlési napló - 2005. évi őszi ülésszak
2005. október 3 (250. szám) - Az ülés megnyitása - Bejelentés frakcióvezető-helyettesek megválasztásáról - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - BÁRSONY ANDRÁS külügyminisztériumi államtitkár:
822 Emlékezhetünk: a kilencvenes évek háborúiért felelős Milosevicsrezsim bukása után átmenetileg a Vajdaságban is enyhültek az etnikai feszültségek. 2000ben a tartományi autonómia került a helyi p olitika központjába, 2004ben azonban - párhuzamosan a nacionalisták egész Szerbiára kiterjedő térnyerésével - a Vajdaságban is a magyargyűlölő, féktelen nacionalista radikalizmus vált uralkodóvá. Tisztelt Országgyűlés! A nemzetközileg oly elegánsan hangzó zéró toleranciát ma azokkal szemben kell alkalmazni, akik államhatalmi segédlettel vagy anélkül üldözik a másik állampolgárt. A zéró toleranciát azonban nem úgy kell bevetni, hogy minél több magyart versz meg, annál több pénzt kapsz Brüsszelből mindenféle toleranciaakciókra, mert minél kisebb a tolerancia, annál többe kerül a fokozása. Nem, ez csupán néhány felhőtlenül naiv vagy mélyen cinikus EUbürokrata rózsaszínű álma. Az igazi toleranciához a jó szándék mellett erő kell, ami mögött közös érdek áll. A kisebbségek zaklatása nemcsak az emberi jogok mindennapos lábbal tiprása, hanem súlyos biztonságpolitikai veszélyforrása is Európának. Ugyan mi az érdek, ha nem ennek a fölismerése végre valahára? Tisztelt Országgyűlés! Amikor a magyar értelmiség legjobbja i annak idején szót emeltek az erdélyi magyarok érdekében, az akkori politika azzal próbálta meg csendesíteni őket, hogy túszokkal teli repülőre nem lövünk. Azok az idők elmúltak, ma már se Ceauşescu, se Husák, se Milosevics, mégis ma a Vajdaságban etnikai túszszedés folyik. A túszokért pénzt nem kérnek, inkább a közülük kiszemelt áldozatokkal próbálnak meg nyomást gyakorolni azok tömegére, akiket még nem ért bántalmazás. A zéró toleranciának ezzel az embertelen és keresztényietlen, értelmetlen és kegyetlen felfogással kell leszámolnia; nem eurokrata politikai turizmusok keretében, nem fölemelt mutatóujjal, néha elkomorodó tekintettel, hanem a tétova lassúság helyett szankciókkal. Az Unió a Vajdaságban történteket nem nézheti tovább. Határozott föllépés kell ahhoz, hogy végre rend legyen, ahhoz, hogy ígéreteit Szerbia beváltsa, ahhoz, hogy autonómia legyen, és hogy egyszer végre elkezdődhessen a kiengesztelődés. Ehhez pedig a magyar kormánynak is lépnie kell. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MDF padsora iban.) ELNÖK (dr. Szili Katalin) : Köszönöm szépen, frakcióvezetőhelyettes úr. Bársony András külügyminisztériumi politikai államtitkár urat illeti a szó a kormány részéről. Államtitkár úr! BÁRSONY ANDRÁS külügyminisztériumi államtitkár : Köszönöm a szót, e lnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Frakcióvezetőhelyettes Úr! Szeretném leszögezni, hogy a kormány osztozik abban az aggodalomban, amely önt is vezeti a vajdasági magyarok helyzetéért, de ezen túlmegyek, egyáltalán SzerbiaMontenegró belső álla potaiért. Azt kell mondjam, sajnos olyan a helyzet ebben a szomszédos déli országban, hogy nem lehet kizárólag a magyarok helyzetét kiemelni belőle, bár nekünk érthető módon ez fáj a legjobban. A mai napon hazánkban tartózkodik a Szerb Köztársaság elnöke, Borisz Tadics úr, aki találkozott a köztársaság elnökével, az Országgyűlés elnökével és a miniszterelnökkel is. Mindhárom tárgyaláson a magyar kormány, az Országgyűlés és a köztársasági elnök is felvetette a vajdasági magyarok kérdését, s mindhárman ugyana zt az ígéretet kapták Tadics elnöktől; nevezetesen, hogy közvetlen fog országa legfelsőbb bíróságához fordulni annak érdekében, hogy a legfelsőbb bíróságtól egy hiteles képet kapjon arról, hogy hogyan történnek az eljárások, amennyiben ezek az atrocitások már megtörténtek, és még mindig nincs megfelelő eredménye a vizsgálatoknak. Hozzá kell tegyem, hogy a köztársasági elnök azt mondta: tűrhetetlenül lassúak az eljárások országa területén. Ebben mi egyetértünk vele. Abban is természetesen egyet kell értenünk itt, e Ház falai között, hogy Szerbia, a Szerb Köztársaság belső állapotai ma nem sok reményre adnak okot. Ezért a kritika és a jogos nyomásgyakorlás mellett természetesen ezen túl is kell cselekednünk, meg kell próbálni segíteni, hogy ebben az országban valóban a demokratikus fejlődés pályájára álljanak többség és kisebbség
