Országgyűlési napló - 2005. évi őszi ülésszak
2005. november 8 (263. szám) - A vasúti közlekedésről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Világosi Gábor): - FARKAS SÁNDOR (Fidesz):
2716 mi nem látunk, nem akarunk meglátni vagy nem veszünk észre, vagy nem jól sáfárkodunk ezekkel a lehetőségekkel. Az biztos, hogy minden privatizáció ilyen, és erre jó bizonyíték, hogy a Magyarországon működő multinacionális vállalatok talán 250 ezer embert foglalkoztatnak ma Magyarországon, 250 ezret. Az összes többi valamilyen útonmódon vagy a szolgáltatásban, esetleg a kereskedelemben, állami alkalmazottként, vagy magán kis- és középvállalkozóként dolgozik. Igaz, hogy ez a 250350 ezer főt foglalkoztató multinacionális cég a nemzeti jövedelem nagy százalékát állítja elő, de hát attól függetlenül még azért azoknak az embereknek, akik nem jutnak közel ilyen céghez, vagy nem olyan gazdasági térségben élnek, a megélhetését is valamilyen útonmódon segíteni kellene, és meg kellene ezt oldani, hiszen nemzetgazdaságilag az is probléma, hogyha egy kis falu, egy kisváros vagy egy agrárkörnyezet e lnéptelenedik. Azoknak új házat kell építeni, oda el kell menni, tömegközlekedést kell fejleszteni, tehát azért ez egy picit összetettebb dolog. Ha azt látjuk, hogy a vasút is privatizálásra kerül, akkor abból két dolog biztos következik: az egyik az, hogy a szolgáltatások díja majd emelkedni fog; a másik dolog az, hogy munkanélküliséget fog eredményezni. És az Alföldön létrejövő munkanélküliséget nem segíti, ha Dunaújvárosban vagy Tatabányán autógumiabroncsgyárak létesülnek. Az már segítene, hogyha Püspök ladányban, valahol a Jászságban vagy Szolnok megyében jönne ez létre. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.) ELNÖK (dr. Világosi Gábor) : Most megadom a szót Farkas Sándor képviselő úrnak, Fidesz. FARKAS SÁNDOR (Fid esz) : Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Körülbelül 1 óra 10 perccel ezelőtt szerettem volna néhány gondolatot elmondani az én térségemben aktuális vasútpolitikai kérdésekről, már csak azért is, mert bennünket rendkívül mellbe vá gtak azok az intézkedések, amelyek a térség vasútpolitikáját érintették. De talán menjünk egy kicsit időrendi sorrendben, ez pedig a következő lesz. El szeretném önöknek mondani, hogy negyven évvel ezelőtt az én választókörzetem központjából, Szentesről 3 óra 15 perc alatt ért fel a 424es gőzössel a vonat a budapesti Nyugati pályaudvarra. Meg szeretném önöktől kérdezni, hogy ma, jelen pillanatban ugyanezt a távolságot, ugyanezen a vonalon, negyven év után mennyi idő alatt teszi meg a szerelvény. Nem kell r ajta sokat gondolkodni - 3 óra és 2 perc alatt. Negyven év alatt 13 percet javult a vasút a térségünkben. Azt hiszem, hogy ez önmagáért beszél, és elszomorít mindannyiunkat. Főleg azért is, mert személy szerint én is szívesen járnék vasúton, szívesen járné k a MÁV kötelékében a fővárosba, akár ide, a Parlamentbe is, de képtelenség egy vidéki városból ennyi időt vasúton tölteni. És azt hiszem, nem kell rajta csodálkozni, hogy az állampolgárok, az utazóközönség miért hagyta el ezt a vasutat. Ugyanakkor helybel i és helyi érdekeket képviselő országgyűlési képviselőként rendkívül aggaszt annak a vasúti centrumnak a jövője, annak a vasúti központnak a távlata, amely a városunkban van. Itt többen is ismerik ezt a járműjavító központot, amely az 1920as években épült ki, és a mai napig is az egyik központi helye a DélAlföldnek. Sajnos ide is becsapott a ménkű, ide is betört a privatizáció, és egy csomó olyan bizonytalanságot hozott, ami az embereknek, a családoknak, az ebből élő vasutasoknak létbizonytalanságot jelen tett. Mik is ezek a bizonytalanságok? Az egyik az, hogy volt egy nagyon jól működő, több száz millió forintos beruházással évek alatt felépült olyan tanműhelyrendszer, amely, azt hiszem, az országban is példaértékű. Sajnos ez a tanműhelyrendszer ma bizonyt alan sorsra jutott, a bizonytalan privatizáció sorsára, mivel nem tudjuk, hogy ezt a tanműhelyt ki fogja ezek után üzemeltetni, mert bizonybizony ez az intézkedés már megtörtént. Az ottani oktatók, szakemberek részben nyugdíjba mentek, részben elbocsátásr a kerültek, pedig a térségben lévő üzemek, vállalkozások, vállalatok rendkívüli módon számítottak - ezt el szeretném mondani, és hangsúlyozni szeretném - azokra a szakemberekre, akiket
