Országgyűlési napló - 2005. évi őszi ülésszak
2005. október 17 (255. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
1439 a helyen is szeretném megköszönni Rácz és Gráf miniszter uraknak az ebben az ügyben eddig tett, nagyon hatásos és hatékony intézkedéseit, és szeretném megköszönni ugyancsak hatékony közreműködését a közegészségügyi és járványügyi szervezeteknek, az Állami T isztiorvosi Szolgálatnak, azok vezetőinek, a főállatorvos úrnak és a tiszti főorvos úrnak. Köszönöm szépen önöknek, uraim. (Taps a kormánypártok soraiban.) Ez az a pillanat, amikor áttérnék második részére a napirend előtti hozzászólásomnak, amely bejelent és és amely tájékoztatás a Parlament épületében múlt hét szombaton a szegénységellenes hálózat által megtartott rendezvénnyel kapcsolatos, amely az ott elhangzottakkal kapcsolatosan történne és történik meg. Az elmúlt 15 évben, a rendszerváltás óta Magyaro rszág egy sor területen rendkívül jelentős eredményt ért el. Nagyon sokan, akik messziről látogatnak hozzánk, azt mondják, hogy büszkék lehetnek a magyarok arra, amit elértek. Sok tekintetben átalakult, fejlődött az ország képe, mutatja az ország, hogy mil yen módon lettek szebbek városaink, sok helyen falvaink, megjelent egy új ipar, itt van egy versenyképes, teljesíteni tudó mezőgazdaság, egyetemekre járnak egyes korosztályokból már 100ból 4050en, átalakult az ország képe. De van valami, ami makacsul it t maradt közöttünk, van valami, amely szűnni nem akaróan, folyamatosan figyelmeztet bennünket, hogy van itt még tennivaló. Tárgyal erről a parlament nem kevésszer. Hogy vane eredménye? Nyilván ez mindig azon is múlik, hogy ki honnan néz rá a szegénység bo nyolult, összetett és sokakat fogságban tartó világára. Sokféleképpen lehet definiálni a szegénységet. Talán az az egyik legpontosabb megfogalmazás, amelyet a szombati konferencián az egyik résztvevő úgy fogalmazott meg: tudják, majd akkor nem leszek szegé ny, ha nem kell odafigyelnem mindennap, hogy marade elég étel a tálban a saját gyermekeim számára. Azaz, ha a mindennapi, a mindenesti szükség, ha a mindenesti félelem és aggodalom kiköltözik a családi asztalok környékéről, ha nem az lesz egy anyának a le gfontosabb aggodalma, hogy vajon legalább meleg étel vane elegendő a gyerekeknek. Nagyon sokfajta intézkedést tettünk az elmúlt időszakban. Hiszen mi mást szolgálna, ha nem a szegénység csökkentését, visszaszorítását az, hogy bevezettük a 13. havi családi pótlékot? Mi mást szolgálna, ha nem a szegénység visszaszorítását az, hogy rászoruló gyermekek ingyenes étkeztetést kapnak most már bölcsődétől a kis általános iskolás korig, és valamennyi gyermek, aki rászorul, valamennyi évfolyamon ingyen kapja a tankön yveket? Mi mást szolgálna, ha nem a szegénység elleni küzdelmet mindaz a program, amely a vidék felemeléséért zajlik, annak érdekében, hogy a vidéken élő ember vagy földből, vagy nem földből, hanem a vidéken ott lévő szolgáltatásból, ipari termelés világáb ól el tudja tartani önmagát és családját? Erről szól a “Földért életjáradék” program, erről szól a szociális földprogram. Mi másról szól, ha nem a szegénységről, amikor arról beszélünk, hogy úgy alakuljon át a magyar szakképzés egész rendszere, hogy haszná lható tudása legyen a gyermeknek, olyan tudás, amelynek révén ő majd felnőtt korában képes lesz eltartani önmagát és családját, és örömmel dolgozni? Ezek mindmind, egytől egyig a szegénység visszaszorításáról szólnak. A szegénység visszaszorításáról szól az a program, amely felújítja a panellakást, hogy a panellakás újra, mint ahogy hajdan volt, sokak számára az öröm és a lehetőség legyen, és nem a lecsúszásnak a panelházakban közösen, a lépcsőházi szomszédokkal közösen megélt valósága. Mi mást szolgál, ha nem a szegénység elleni küzdelmet, amikor azt mondjuk, hogy legyen adómentes a minimálbér, és közben emeljük fel a minimálbért fokozatosan, ráadásul úgy, hogy ismerjük el a minimálbérben azt, hogy ki mennyit tanult, kinek milyen a végzettsége, ki mennyi t udást igénylő munkát végez? Mi másról szól, ha nem a szegénység elleni küzdelemről mindaz a törekvés, amely most már a száz lépés programjaként nem egyszerűen gyógyszert kíván nyújtani, hanem gyógyulást kíván adni sokak számára, azt mondja, hogy alakítsuk át azt a rendszert, azt a status quót, amely újra és újra, nap mint nap újratermeli a szegénységet, amely az okokat kívánja megszüntetni, amely fejleszt, és igazságot teremt egy időben és egyszerre?