Országgyűlési napló - 2005. évi tavaszi ülésszak
2005. május 9 (222. szám) - Bejelentés frakcióvezető-helyettesek megválasztásáról - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
2685 adó Magyarország elsősorban azoknak kedvez, akik még ha akarnának, akkor sem tudnának kibújni a mindegyikőnkre kötelező jogok és kötelezettségek rendszeréből. A rend szabadsága a kisembert védi, ha tehát ezt meg kívánjuk teremteni, akkor az ő érdeküket szolgáljuk elsősorban, azok érdekét, a kik nagyon sokszor úgy érzik, hogy ők állnak a sor végén, hogy valahogy mindig nekik jut kevesebb, hogy valahogy valakik mindig eléjük furakodnak, ráadásul úgy teszik mindezt, hogy kevés mögötte a valóságos teljesítmény. Az elmúlt hétnek sokfajta tapasztal ata van. A múlt héten ismertetett javaslatok közül egyikmásik vitát, támogatást váltott ki, kérdést és kételyeket vetett fel. Talán a legizgalmasabb kérdés valóban az, hogy kikről is szólnak azok a programok, amelyek azt tartalmazzák, hogy a munka világát , a foglalkoztatás világát tegyük rendezettebbé, tegyük átláthatóbbá. Hadd olvassak egy másfél órával ezelőtt kapott emailből rövid részletet! A következőket írja két fiatal hölgy: “Egy problémánkkal szeretnénk önhöz fordulni, amelyről tudjuk, hogy nem cs ak minket érint. Körülbelül negyedéve dolgozunk egy jól menő - nem mondom meg, hogy milyen - cégnél a szolgáltatásiparban. Szeretjük a munkánkat, mivel rugalmas, hatórás, és összességében a munkakörülmények is jónak mondhatók. De nem vagyunk bejelentve, és valószínűleg nem is leszünk. Amikor idejöttünk dolgozni, arról volt szó, hogy egy hónap a próbaidő, ezalatt nincs bejelentés. Azóta eltelt három hónap, és nem történt semmi. Ígéreteket kaptunk, de semmi akarat és látszat nincs mögötte. Mind a ketten diplo mával rendelkezünk. Egyikünk »pályakezdő«, másikunk tízéves munkaviszonnyal és egy gyermekkel rendelkezik. Folyamatosan pályázunk meg állásokat, de sikertelenül. Vagy a szakmai tapasztalat hiánya a baj, vagy a gyerek, sőt egyikünk már a munkanélkülijárand óságát is kihasználta. Nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, és meddig lehet így dolgozni. Mindennapos téma mostanában a médiában a feketemunka. Kérdezzük: ha nem tehetünk arról, hogy nem jelentenek be, viszont megélhetési szükségleteink vannak, mit csináljunk? ” Folytatódik még a levél, Orsolya és Eszter az aláírók, a teljes nevüket nem mondom, ha nem haragszanak. Az az igazi dilemma, hogy hogyan lehet úgy átláthatóbbá, szabályozottabbá tenni a munka világát, hogy ne érezhesse úgy senki, hogy miközben ez történi k, megint csak a kisember húzza a rövidebbet; mert ha ez a vége, akkor nyilvánvalóan ez nincsen rendben. Nyilvánvalóan nem ezt szeretnénk. Azt szeretnénk, hogy éppen azt a helyzetet ne lehessen kihasználni, ami olyan nagyon sokakat abba kényszerít, mint Es ztert és Orsolyát, hogy elfogadják azt a munkáltatói ajánlatot is, amelyben kimondják szó szerint, hogy nem fogunk téged biztosítani. De akit nem biztosítanak, annak hogyan lesz egészségbiztosítása? Hogyan lesz majd nyugdíja? Mikor fog arról majd gondolkod ni vagy gondoskodni? Amikor majd szüksége lesz erre, akkor mi történik? Azok a változások, amelyeket javasoltunk, mind arról szólnak, hogy az embereknek ezt a fajta kihasználhatóságát csökkentsü k, mert azt gondoljuk, hogy ilyenkor az előny nem az alkalmazottnál, hanem az alkalmazónál van. Ha visszagondolunk az elmúlt hetek és az elmúlt hét javaslataira, akkor vannak ezek között olyanok, amelyekkel kapcsolatban azt vetik fel, hogy nade hát az álla m által alkalmazott kényszer, szankció vagy fenyegetés nem lehet jó megoldás. Magam is ezt gondolom. Azok a javaslatok, amelyek arra épülnek, hogy majd ellenőrzünk, hogy majd szankcionálunk, hogy majd büntetünk, ha erről vagy csak erről szól a program, akk or el sem szabd kezdeni. A programnak másról kell szólnia. A száz lépésnek arról kell szólnia, hogy egy olyan világot építünk magunk köré, amelyben közös érdek és közös meggyőződés, hogy közdolgainkat, közös ügyeinket közösen kell rendben tartanunk. Az érd ekre és nem a fenyegetésre, a közös meggyőződésre és nem a szankciókra kíván épülni. Ha ebben jó egyensúlyt találunk, akkor a többség azt fogja érezni, hogy igen, ez róluk szól, a hétköznapi ember megvédéséről szól ez a program. A kormánynak tehát nem első sorban erővel, nem kényszerítő eszközökkel, hanem okos szóval, a meggyőzés erejével kell ezekben az ügyekben előremenni.
