Országgyűlési napló - 2004. évi tavaszi ülésszak
2004. február 24 (126. szám) - Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről, életkörülményeik alakulásáról és az ezzel összefüggésben a 2002. évben megtett kormányzati intézkedésekről, valamint a jelentés elfogadásáról szóló országgyűlési határozati javaslat együttes általános vi... - DR. GYURCSÁNY FERENC gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, a napirendi pont előadója:
472 valamint az ennek elfogadását kezdeményező országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája a lezárásig. Az előt erjesztéseket J/5471. és H/5473. számokon kapták kézhez. Megadom a szót Gyurcsány Ferenc gyermek, ifjúsági és sportminiszternek, a napirendi pont előadójának, az ajánlás szerint húszperces időkeretben. (15.20) DR. GYURCSÁNY FERENC gyermek, ifjúsági és sp ortminiszter, a napirendi pont előadója : Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Nagy megtiszteltetés eleget tenni annak a kötelezettségnek, hogy az immáron hetedik alkalommal elkészült jelentés országgyűlési megvitatása elő tt a Gyermek, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében szólhatok a tisztelt Házhoz. Ha egy ország vagy egy kormány ifjúságpolitikájára gondol, azt tervezi, akkor nem kell sokkal többre és sokkal bonyolultabbra gondolnia, mint ahogyan valamennyiünk apa ként, nagyapaként, szülőként arra gondolunk, hogy mi is fog történni majd a megszületésre váró gyermekkel, mi fog majd történni a megszületésre váró unokával. Mindannyian ugyanazt szeretnénk, és ebben nincsen különbség a hétköznapi gondolkodás, a közgondol kodás és a politikai elit, a politikai osztályok széles társadalmi felelősséget is tükröző gondolkodása között. Azt szeretnénk, ha gyerekeink többre vinnék, mint amennyire mi vittük. Azt szeretnénk, ha a bennük foglalt ígéret, mindaz a reménység, amely eli ndul, valóra váljon. Azt szeretnénk, hogy úgy vigyék tovább a család, a falu, a város hagyományait, úgy legyenek részesei egy ország belső együttműködésének, és kössék össze saját tevékenységükkel a hazát a nagyvilággal, mint ahogyan magunkról is egyszer m ég gondoltuk, és nagyon sok esetben azt látjuk, hogy ez bizony már a mi életünkben nem fog bekövetkezni. De az ígéretekből, mint az esetek többségében a való világban és nem a mesékben, csak részben lesz valóság, s azzal szembesülünk, hogy ahogyan a saját sorsunkban újra és újra küzdelmes helyzetekkel találkozunk, és csak részben vagyunk képesek azokat megoldani, gyermekeink sorsában is visszaköszön ugyanez az élethelyzet. Mindezzel együtt nem kétséges az én számomra, hogy a fő felelősség gyermekeink boldog ulásáért elsősorban a miénk, azaz a szülőké. De mert a szülők, a családok sorsa egymástól nagyon különböző, és ezt a különböző sorsot osztják meg gyermekeikkel, ezért aztán felelőssége van a nagyobb közösségnek, informális módon akár a lépcsőháznak, akár a városnak, formalizáltan magának az önkormányzatoknak és az államnak természetesen. Sikerüle és milyen mértékig ezzel a felelősséggel élve kinyitni a világot gyermekeink számára, segíteni, hogy mindaz, ami bennük van születésük pillanatában, valósággá is váljon? Ahogy olvasom a jelentést a 2002es évről, de mondhatnám a korábbiakat is, hiszen természetesen itt több tíz éves folyamatok halmozódnak egymásra, azt tudom önöknek mondani, hogy csak részben. Azt tudom mondani, hogy túl sok ígéret nem válik valóra , túl sok az az akadály, amellyel gyermekeink találkoznak és amelyekről valljuk be, ilyen vagy olyan helyzetben nem képesek ezekkel megküzdeni. Mit látunk? Csak egykét példát szeretnék önökkel megosztani. Azt látom, hogy bármilyen társadalmi alrendszerre nézünk, bármilyen társadalmi részproblémára nézünk, legalább kétarcú világot látunk. Látjuk azt oktatási rendszerünkben, hogy a kilencvenes évek szédületes bővülést, szédületes expanziót hoztak a középiskolai oktatás területén, a felsőoktatás területén. Lá tjuk azt, hogy tíz középiskolai tanulóból ma már legalább nyolcan olyan iskolatípusba járnak, amelynek a végén érettségit kapnak. Jó hír ez? Bizony, jó. De természetesen ennek is van egy másik oldala. Csak kettőből lesz szakmunkás, és ma már, ha a gazdaság i miniszter urat kérdeznék meg, vagy a munkaügyért felelős miniszter urat kérdeznék meg, akkor azt mondanák, hogy bizony a magyar gazdaság további növekedésének egyik legfontosabb akadálya, hogy a magasan képzett, magas munkakultúrájú szakmunkásokból nincs en elég Magyarországon. Ugyanakkor természetes, mondom ezt újra szülőként is, hogy mindegyikünk azt szeretné, hogy persze gyermekeink jussanak előrébb. De hogy mennyire a saját szüleik sorsát osztják ezek a gyerekek, érdemes csak egy pillantást vetni arra a statisztikai kimutatásra, amely szerint az, hogy ki
