Országgyűlési napló - 2004. évi tavaszi ülésszak
2004. március 9 (130. szám) - A kormány által 2004. február 11-én bejelentett, az M5-ös autópálya megvásárlásával és továbbépítésével kapcsolatos kormánydöntés körülményeinek és az ez alapján az AKA Rt.-vel megkötni tervezett szerződések várható következményeinek kivizsgálására or... - ELNÖK (Harrach Péter): - SZALAY GÁBOR (SZDSZ): - ELNÖK (Harrach Péter): - BALOGH LÁSZLÓ (MDF):
1150 kerülő ut ak mentén lakók életét, mert az állam az adófizetők pénzéből kompenzálja a veszteséget. A továbbépítési opció verseny nélküli helyzetben jelentős extraprofit lehetőségét biztosítja. A hitelkonverzió feltétel nélküli engedélyezésével a kormány az utolsó alk upozíciójáról mondott le önként. Idekívánkozik az a tény, hogy a polgári kormány első közlekedési minisztere, Katona Kálmán vezetésével sikerült az akkor legdrágább autópályának minősülő M1es GyőrHegyeshalom közötti szakaszát kiváló feltételekkel a konce sszortól visszavásárolni. Ez nem azért sikerült, mint ahogy ezt tévesen sokan állítják, mert jobbak voltak a tárgyalási feltételek, hanem azért, mert jobbá sikerült azokat tenni, pontosan azzal, hogy az akkori kormányzat minden presszió és próbálkozás elle nére sem volt hajlandó bevételkompenzációba belemenni, szemben a Hornkormánnyal, amely az M5ös autópálya esetén ebbe gond nélkül beleegyezett. Az előzőekből következően 2003. december 31ig sikerrel kecsegtető tárgyalási pozíciója csak az AKA Rt.nek vol t. A magyar félnek szinte semmi, tehát elkötelezettséget vállaló tárgyalásokba belemenni csak kalandor magatartással lehetett. Döntően megváltozott a helyzet 2003. december 31. után. Tekintettel arra, hogy megszűnt a továbbépítési opció és a bevételkompenz álási kötelezettség, ezáltal megnyílt a lehetőség az értékarányos tulajdonszerzést célzó, felelős tárgyalások előtt. Az egészen biztos, hogy a visszavásárlást határidőhöz kötni, azt a legszélesebb körökben kihirdetni, “a kormány helyén van” üzenet érdekébe n a szakminisztert nyilvánosan a határidő szigorú tartására kötelezni, s mindezt a nosztalgia jegyében egy pártkongresszussal aktualizálni nem egyszerűen súlyos hiba, sokkal inkább tízmilliárdokban mérhető károkozás, tehát bűn. Ugyancsak érthetetlen magata rtás, legfőképpen olyan miniszterelnöktől, aki büszke banki múltjából következő szakmai reputációjára, bőbeszédűen elfecsegi, megjelöli a vásárlás forrását, annak pontos nagyságát, lásd Postabank értékesítési bevétele. A határidő, a forrásnagyság üzenete a z eladó számára mármár zavarba ejtő információs bőséget jelent a szerénynek egyáltalán nem nevezhető, de az elhangzott információk szerint könnyedén realizálható eladási ár előkalkulálásához. Mindezek alapján felelős ellenzék nem teheti meg, hogy az alább i kérdéseket ne fogalmazza az intézkedő kormány felé. Mi tette indokolttá a határidő és a rendelkezésre álló forrás nagyságának nyilvános közzétételét? Mekkora tulajdoni hányadot vásárol az állam? Milyen jogok fűződnek a vásárolt tulajdonhoz? Milyen kötele zettségeket vállal a vevő a vétel során, ezen belül érintie a megállapodás az autópálya továbbépítésének kérdését, például kivitelező cégek, a vállalkozás ára, az építési költségek forrásbiztosítása és az esetleges állami garanciavállalás kérdését, az épü lő autópálya tulajdonosi szerkezetét, azok jogosítványait, az épülő szakasz üzemeltetésének körülményeit? Érintie a megállapodás a meg nem vásárolt tulajdoni hányad későbbi sorsát, az elidegenítés körülményeit? Ki lesz a vevő, és miből finanszírozzák a vé telt? Amennyiben hitelből történik a vásárlás, s a vevő többségi állami tulajdonú vállalat lesz, hogyan fog ez a költségvetésben jelentkezni? Nem itt van a magyarázata annak, hogy nem a postabanki bevétel a forrás? Ki fogja üzemeltetni a meglévő autópályaszakaszt, és mennyiért? (18.50) Anélkül, hogy a szerződés részleteit ismernénk, az M5ös autópályával kapcsolatban néhány dolog szembeötlően érthetetlen. Vállalkozói körökben nem szokás 40 százalék tulajdont vásárolni. Különösen akkor nem, amikor a másik k ézben maradt 60 százalék megbonthatatlan. Lehet venni 25+1 százalékot, 50+1 százalékot, 75+1 százalékot, 100 százalékot, mert ennek lehet értelme, de 40 százalékot értelmetlen; különösen akkor, ha a vállalkozás összbevételét a 40 százalékos tulajdonos egy személyben biztosítja. S mindezt még 30 évre garantálja is, nehogy az AKA többségi tulajdonosának a gond beredőzze a homlokát. Az sem érthető, hogy ezért a furcsa tulajdonért a kisebbségi tulajdonos valójában nem kap valós operatív jogokat, legfeljebb a fe lelősségből fog korlátlanul részesedni. Nehezen lesz
