Országgyűlési napló - 2003. évi őszi ülésszak
2003. október 27 (99. szám) - Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
2101 Azt gondolom, hogy e mögött a kérdés mögött - előjött ez ma is, ha nem is élesen - egy sajátos gondolkodási, ideológiai dilemma húzódik meg, hiszen ha a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció tilalmát helyezzük a fókuszba, akkor egy sajátos fénytöréssel azt is lehet mondani, hogy az egyenlő bánásmód követelése és a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem egyben mások ellen valamiféle inszinuációt, valamiféle ítéletet, valamilyen érték tartalmú elmarasztalást hordoz. És nem aka rok dicsekedni, de én magam egy szélsőjobboldali párt bűnöslistájára azért kerültem fel, mert éveken keresztül határozottan követeltem azt, hogy nézzünk szembe a hátrányos megkülönböztetés és az egyenlő bánásmód alkotmányos kijelentésének megvalósíthatóság ával, és döntsük el, hogy mi a felelősségünk és a feladatunk. Aztán úgy tűnt, hogy olyan háromnégy évvel ezelőtt többé nem lehetett kitérni a kérdés elől, és 2000 táján egyértelművé vált, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az egyenlő bánásmód kö vetelménye jogalkotási tárgy kell legyen; és akkor kezdődött a vita második szakasza, hogy egy általános komplex törvény szülessene, vagy az ágazati szabályozásokban, a szaktörvényekben kapjon a követelmény nagyobb hangot. És akkor az történt, ami általáb an történni szokott, hogy bizottságot hoztunk létre, amely bizottság ritkán, de rendkívül szorgalmasan ülésezett, áttekintette a mindenki számára ismert joganyagot, és megállapította, hogy az ágazati szakmai törvények tartalmazzák azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak a diszkrimináció kiküszöbölésére és az egyenlő bánásmód biztosítására. Én magam részese voltam ennek a bizottsági munkának, és senkit nem vádolok meg torzítással akkor, amikor a saját feladatkörében, a saját felelősségi körében megfelel őnek ítélte az illetékesek, a szakemberek korábbi munkáját, mégis azt gondolom, hogy az igazi kérdést azok tették fel, akik folyamatosan szembesítettek minket saját helyzetünkkel és azokkal az európai követelményekkel, amelyeknek a létezéséről, úgy látszik , a ma felszólaló képviselőtársaink mindegyike sem tud. Hiszen az Európa Tanácsnak külön szakbizottsága működik, a rasszizmus és idegengyűlölet elleni szakbizottság, az ECRI, amely a 7. számú irányelvében igen határozottan tűz ki feladatokat. És hogy Magya rországról mi a véleménye, ahhoz az ECRI második országjelentését kell elolvasni, ahol soksok elmarasztalás mellett az ECRI felhívja a magyar jogalkotók figyelmét arra, hogy komplex jogalkotásra van szükség; igaz, természetesen nem avatkozik bele a magyar jogalkotók belső ügyeibe, és nem mondja meg, hogy azt a feladatot egyetlen törvénnyel kell megoldani vagy több más törvénnyel - mind a két utat elképzelhetőnek tartja. Azt gondolom, hogy az elhúzódó történethez hozzájárul a hazai politikai és közvélekedés kétlelkűsége, ellentmondásossága is, hiszen mindannyian tudjuk, hogy stigmatizáló világban élünk, és nem népszerű dolog határozottan föllépni ez ellen a stigmatizálás ellen. Mindenki tudja, hogy előítéletes, prekoncepciózus alapon osztunk társadalmi szere peket és elfogadottságot, és mindenki tudja, hogy ebből milyen sajátos csoport- és személyes kényszerek születnek. Tessék megnézni női politikusainkat, akik naponta, hetente, de havonta biztos szükségesnek érzik, hogy bizonyítsák, nemcsak jó politikusok, n emcsak tisztességes jogalkotók, hanem kiváló családanyák, szakácsnők, kertészek, ruhát varrnak, és természetesen mosolyogva fogadják otthon férfi házastársukat, míg ezt egy férfitől sem a közvélekedés, sem az egyre érdeklődőbb sajtó soha el nem várta. De e nnél nagyobb baj az, hogyha az életkor is stigmatizálás tárgyává válhat, és le lehet múmiázni egy élete legalkotóbb időszakában levő politikust csak azért, mert már elmúlt vagy annyi. Tehát a hétköznapi és a politikai helyzetek produkálják azokat a szituác iókat, amelyek a hátrányos megkülönböztetésnek rengeteg példáját adják. Olyan példákat, amelyeket nem mérlegelünk kellő komolysággal. Mint ahogy nem nézünk szembe, nem néztünk és nem nézünk szembe azzal a ténnyel sem, hogy az elmúlt évtized új helyzetet te remtett, mondhatnám így is talán, hogy a köz lelkiállapotában, mert csökken a tűrőképességünk egymás iránt, csökken a tűrőképességünk mások mássága iránt, legyen ez politikai másság vagy egészen másféle másság; csökken bennünk a megértés mások iránt, és a fokozódó türelmetlenség egyre gyakrabban szüli újra a stigmatizáló, diszkrimináló helyzeteket, és teszi lehetetlenné az egyenlő bánásmódot. Elvont alkotmányjogi vitákat folytatunk ahelyett, hogy a
