Országgyűlési napló - 2000. évi tavaszi ülésszak
2000. február 28 (121. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - DR. KÁVÁSSY SÁNDOR környezetvédelmi minisztériumi államtitkár: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - DR. KÖKÉNY MIHÁLY (MSZP):
547 Az első beszéd csak ígérte az egészségügyi reformok körvonalazását, felcsi gázta az érdeklődést, amelyet a második megszólalás volt hivatva kielégíteni. Ennek szövegét érdemes tanulmányoznunk, és érdemes majd a továbbiakban rendszeresen is visszatérnünk arra, hogy a szép szavak mögött mit is üzen valójában a kormány az egészségüg ynek. Mit jelent a valóságban az, hogy az egészségügy kormányzati prioritás? Mi a véleménye a kormánynak a kórházak igazgatóiról? Mit jelent valójában a közmegegyezés az egészségügy fejlesztése vagy mondjuk, a gyógyszerárak kérdésének ügyében? Miért hallga t Frajna Imre államtitkár úr? Szóval érdemes az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket majd sorba venni, ha tisztán akarunk látni. Most azonban csak a mátrafüredi beszéd néhány vonatkozására térnék ki. Már annak is komoly üzenete van, tisztelt elnök asszony, ho gy a kormányfő kik előtt beszélt. Nem a kórházszövetség összejövetelén, nem valamilyen szakdolgozói konferencián, nem az egészségügyi gazdasági vezetők előtt, egyszóval gondosan elkerülve azokat a rétegeket, az egészségügyben dolgozók többségét, ahol a gon dok súlypontja van. Nem bizony; annak az orvoscsoportnak az összejövetelén nyilatkozott meg a miniszterelnök úr az egészségügy reformjáról, amely csoportot éppen a napokban ajándékozott meg a kormánytöbbség. Tehát a miniszterelnök úr első üzenete: akikkel gond van az egészségügyben, azokkal nem tárgyalunk! Ahol kényes kérdéseket tehetnek fel, oda nem megyünk! A miniszterelnök úr felvázolta a reformmodellt; azt is mondta egyebek között, hogy a jövő esztendőre praxisjogot kaphatnak a járóbetegellátó orvosok. Persze arról nem szólt a miniszterelnök úr, hogy ennek sok feltétele van: egyebek között az amortizáció - hiszen a végletekig lepusztult rendelőben mit ér a praxisjog a szakellátó orvosnak, ha reménye sincs arra, hogy a tönkrement felszereléseket pótolja? Azt is mondta a miniszterelnök úr, hogy a kórházak közelebbről meg nem határozott reformjára majd 2002től kerülhet sor. Az üzenet szerintem az, hogy sem elképzelésünk, sem erőnk ahhoz, hogy a kórházak ügyét rendezzük, nincs; vigye el ezt a balhét a követ kező kormány! Üzent azonban mást is a kórházaknak a miniszterelnök úr. Üzente, hogy alkalmatlannak tartja a menedzsmentet úgy, ahogy van. Szemére hányta a vezetőknek, hogy úgymond, azt sem tudják, mi mibe kerül. Ráadásul nemcsak alkalmatlannak tartja őket, hanem hazudósnak is, hiszen a kormány intelmeivel szembeszegülve a tavalyi év végén a tartalékból kifolyatott 2,5 milliárdból a villanyszámlát fizették ki és nem a nővérek juttatásait emelték, és erről az érdekeltek nem is tudtak. Különben is át kell vilá gítani a pazarló kórházakat - mintha tisztázatlan múltú közszereplők lennének. Egyébként miért is lenne bármilyen változás előfeltétele a teljes körű átvilágítás? És milyen átvilágítás? Ha jól számolom, az elmúlt négyöt évben egy magyar kórházra átlagosan másfél átvilágítás jutott; van olyan tanácsadó cég, amelyik már a hatvanharmadikat tekinti át. Milyen adat hiányozhat még? Az alkalmatlan személyeknek és intézményeknek a miniszterelnök úr olvasatában persze se szeri, se száma a magyar egészségügy háza tá jékán. Itt vannak például a kórháztulajdonos önkormányzatok, amelyeknél tulajdonképpen itt az ideje, hogy elszégyelljék magukat, és sürgősen, önként felajánlják kórházaikat az államnak; annak az államnak, amely - legalábbis a miniszterelnök úr szerint - ko mpetens, jó és hozzáértő gazdája az egészségügyi intézményeknek. Tisztelt Önkormányzatok! Ugyan kérdezzék már meg a kormányt, mi a helyzet például a pénzhiány miatt a sztrájk szélén levő Semmelweis Egyetemen vagy néhány országos intézetben! Persze nem való színű, hogy a felelősök válaszra méltatják a kérdezőket. Az egészségügy újraállamosításának terve azonban már a pénzügyi tárcánál is körvonalazódik, tisztelt miniszter úr, hiszen az egészségbiztosítás - úgy hírlik - 2001re megszűnne, a kincstár finanszíro zná az intézményeket, és a tbbüdzsé az állami költségvetés részévé válna. A kör bezárult: visszatérünk a jó öreg államszocialista modellhez. Tényleg ez lenne a reform?
