Országgyűlési napló - 2000. évi tavaszi ülésszak
2000. április 14 (135. szám) - A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Áder János): - UGHY ATTILA (Fidesz):
2227 Elnök Úr! Köszönöm szépen a szó t. Tisztelt Ház! Mielőtt rátérnék a napirendi pont tárgyalására, amire előzetesen felkészültem és amit ehhez szerettem volna mondani, mindenféleképpen szeretnék Donáth László képviselő úr két mondatára reagálni, amit még egy kétperces hozzászólásában mondo tt. (13.20) Ezt nem mint országgyűlési képviselő, hanem mint hívő evangélikus teszem. Ön azt gondolta és azt állította, hogy a számára nem jelent semmit ez az ünnep, és ön mint a kommunizmus olyan mártírja, aki a legsúlyosabb mértékben élte meg e bűnöket, ön már megbocsátott, és úgy gondolja, hogy ezekre az ünnepekre nincs szükség. Természetesen én az ön álláspontjával és véleményével egyetértek, és azt gondolom, hogy ez az ön, bizonyos tekintetben lelki nagyságát is jelenti, hogy ezeket a stációkat, amelye ket ön átélt, el tudja felejteni és meg tud bocsátani, de azt gondolom, hogy az ön személyes megélése ebben az ügyben nem általános, és nem nevezhető minden kommunista mártír számára sem követendő példának, sem pedig általánosnak. Ezt annál is inkább mondo m, mert a két nappal ezelőtti fogadóórámon is számtalan olyan '56os mártír jelent meg, akik nagyon rosszul élték meg az előző negyven évet, és sajnos azt kell hogy mondjam, az előző négy évet is, mert nem volt lehetőségük és módjuk arra, hogy tisztességes módon meg tudják ünnepelni azokat a dolgokat, amelyekben részt vett, illetve nemcsak hogy anyagi, hanem erkölcsi támogatásban sem részesül. Azt gondolom, hogy nagyon sokan vannak ilyenek, ön ebből a szempontból teljesen más eset, és nem gondolom, hogy ebb ől a szempontból párhuzamot kellene vonnia az összes többi kommunista mártírral. Most rátérnék a tényleges felszólalásomra. A felszólalásom kvázi a FideszMagyar Polgári Párt álláspontja is e kérdéskörben. Azt gondolom, hogy az Országgyűlés, amikor napiren djére tűzte Horváth Béla H/2218. számú önálló képviselői indítványát a kommunizmus áldozatainak emléknapjáról, akkor egy olyan nagyon régi adósságának tett eleget, ami már hosszú évek óta, azt gondolom, a rendszerváltás kezdete óta problematikus volt Magya rországon, és igazából nem volt megoldása. Már az első szabadon választott kormány idején is megpróbálták törvénybe foglalni a kommunista diktatúra áldozatainak kártalanítását, illetve bűnöseinek felelősségre vonását. Ha ez lehetetlen volt, akkor legalább arra próbálták helyezni a hangsúlyt, hogy e bűnösöket megnevezzék, és nyilvánosságra hozzák a bűnösök nevét. Azt gondolom, hogy ezek a parlamenti próbálkozások a társadalmi konszenzusok hiánya következtében fokozatosan lejáratódtak, és nem érték el az igaz i eredményeket, azokat az eredményeket, amelyeket akkor, a rendszerváltás utáni időszakban szerettek volna ezzel elérni. A most előttünk fekvő javaslat közel fél évtizedes tétlenkedés után egy újabb nekirugaszkodás annak érdekében, hogy a társadalmi konsze nzus megszülessék, és a most felnövekvő generáció a középiskolákban aktuálpolitikai és érzelmi elfogultságoktól mentesen kapjon képet a kommunista diktatúrák áldozatairól, bűnbakjairól, akiket a kereszténységet felváltó új államvallás kegyetlen rituáléja s zerint a kommunista közösség egészének megtisztulása érdekében mészároltak le pernek álcázott nyilvános bohózatokon; vagy egyszerűen azokról a szerencsétlenekről, akiket 1919től 1948on át 1989ig valamilyen formában meghurcoltak, mert útjában voltak a di ktatúráknak, egyszerűen a kommunista hatalom szemet vetett a házukra, lakásukra, földjükre, ad absurdum, feleségükre, lányukra. Azt gondolom, hogy ez a javaslat azért is újszerű és más egy picit a korábbiakhoz képest, mert nem szűkíti le a diktatúra áldoza tait az 194889ig tartó időszakra. Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy a kommunista diktatúra hazánkban már 1919ben négy és fél hónapon keresztül próbált gyökeret ereszteni, és ennek az elvetélt kísérletnek is - ha hinni lehet a forrásoknak - legalább 50 0 civil áldozata volt. Gondoljunk csak Szamuely Tibor hírhedt páncélvonatára, amelyik Győrből Sopron felé mentében körülbelül száz polgári személyt ítélt halálra és végzett ki az útjába eső vasútállomásokon, például Kapuváron.
