Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. február 8 (46. szám) - A Közbeszerzések Tanácsa 1997. január 1-je és december 31-e közötti időszakban végzett tevékenységéről, valamint a közbeszerzések tisztaságával és átláthatóságával kapcsolatos tapasztalatairól szóló beszámoló, valamint a Közbeszerzések Tanácsa 1997. é... - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - KOPPÁNNÉ DR. KERTÉSZ MARGIT (FKGP):
84 A törvény szerint a tanácsnak feladata, hogy a jogszabályok keretei között azok végrehajtását elősegítő ajánlásokat készítsen. Az eddigiekben a jogalkotás rendjébe nehezen illesz thető ajánlások arra szolgáltak, hogy a közbeszerzési törvény által hagyott hézagokat betöltsék, sokszor lényegében jogszabályként működjenek. Örvendetesnek tartjuk, hogy az ajánlások száma csökkent. Minden szabály annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Egy példát említve, kissé illuzórikusnak tartjuk a törvény azon lehetőségét, hogy a tanács tagjai vagy azok megbízottai az ajánlatok felbontásánál jelen lehessenek. Jó lett volna, ha tájékoztatást kaptunk volna arról, hogy erre eddig számszerűen hányszor volt példa. A közbeszerzési oktatás kérdését az előző kormányzat elhanyagolta. Ez konkrétan 1997ben nem indult be. Ez is jól példázza, hogy a tanács mint időszakonként összeülő testület, illetőleg kis létszámú titkársága nem lehet alkalmas arra, hogy ilyen op eratív feladatokat megvalósítson. Tisztelt Képviselőtársaim! Nem a tanács, hanem a rendszer hibája, hogy a tanács gyakorlatilag nem tudja figyelemmel kísérni a megkötött szerződések teljesítését. Ez a közbeszerzési rendszer egyik alapvető gyenge pontja. Ti pikus, az átgondoltságot nélkülöző jogi szabályozás esete az, amikor a jogszabály csak kötelezettségeket ír elő, de ehhez eszközrendszert nem teremt meg; az ellenőrzési rendszer hiányosságai biztatást jelentenek a visszaélésekre. Az anyag jelentős terjedel emben foglalkozik az eljárási fajtákkal, és megállapítja, hogy a tárgyalásos eljárások száma magas, és foglalkozik ezen eljárási típus visszaszorításával. Úgy érezzük, szólnunk kell arról, hogy tévesnek tartjuk azt a beállítást, hogy a tárgyalásos eljárás a többihez képest bűnös eljárás, amely nagy lehetőséget kínál a visszaélésekre. Érdemes talán az európai statisztikákra is odafigyelni. Az Európa Füzetek Közbeszerzés az Európai Unióban című kiadványának 89. oldalán például az található, hogy Franciaország ban a közbeszerzések 52,5 százaléka tárgyalásos eljárás útján történik. Tudomásom szerint Olaszországban ez a szám 38 százalék, amelyhez képest a magyarországi 30 százalék nem mondható magasnak. A probléma lényege nem az, hogy magas a tárgyalásos eljárások aránya - mert csalni, visszaélést elkövetni ügyesen, a nyílt és a meghívásos eljárásban is lehet , hanem az, hogy nincs megfelelő ellenőrzési mechanizmus. Más oldalról megközelítve a kérdést, a tárgyalásos eljárást gyakran azért alkalmazzák az ajánlatkér ők, mert a nyílt eljárás lefolytatása túl hosszú időt, 100120 napot követel meg, s a magyar pénzügyi rendszer működése - például a gazdasági évek közötti átjárhatóság - gyakorlatilag sok esetben nem ad ennyi időt az eljárás lefolytatására. Ez általában ne m az ajánlatkérő, hanem a rendszer hibája. Azt sem szabad elfelejteni, hogy bonyolultabb beszerzések esetén gyakran igenis indokolt a tárgyalásos eljárás, mert nyílt eljárásban az ajánlatkérő és az ajánlattevő egyáltalán nem tárgyalhat, s a közpénzekkel va ló gondos gazdálkodás igenis megkövetelné a tárgyalást az ajánlattevővel, mert így lehetne az ajánlatkérő igényeinek megfelelően megcsiszolni az egyes ajánlatokat. Ez gyakran pénz megtakarításához is vezethet. Kétségtelen, az anyag is tartalmazza, hogy elő fordult, hogy egyes esetekben a tárgyalásos eljárás gazdaságilag hatékonyabb eredményt hozott, azonban sematikusnak és megfelelően alá nem támasztottnak tartjuk azt a megállapítást, hogy a tárgyalásos eljárás túlzott alkalmazása összességében nem felel meg a közbeszerzési piac átláthatóságával kapcsolatos célnak. E kérdéskört szükségesnek tartjuk mélyebben, árnyaltabban megvizsgálni, hogy a magyar 30 százalékos arány túlzottnak tekinthetőe például a francia 52,5 százalékához képest. Az anyag ugyancsak hang súlyosan foglalkozik a jogorvoslati eljárások kérdésével. Szép, számszerű adatokat tartalmaz, de nem világít rá a rendszer alapvető problémáira. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ez nem a döntőbizottság működésére, hanem a rendszer alapjaira vonatkozó kritika. A jelenlegi rendszer lényegében csupán arra jó, hogy a döntőbizottsági, illetőleg a bírói eljárás végén megállapítást nyerjen, hogy történte jogszabálysértés és hogy ezzel milyen büntetés jár, például bírság. Ha a szerződés az ajánlatkérő és az ajánlatte vő között létrejött, a jogorvoslati fórumok az ügy érdekében már semmit nem tehetnek, a többi már csupán végjáték a Dunánál. Ezért a rendszer megítélése tekintetében nem lehet kiindulni a döntőbizottsági és bírói eljárások számszerű adataiból,
