Országgyűlési napló - 1998. évi őszi ülésszak
1998. december 15 (43. szám) - A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája - Napirenden kívüli felszólalók: - SZABÓ SÁNDORNÉ (MSZP):
4060 A hozzászólás tárgyát tekintve feltételezem, hogy a kormány jelen lévő képviselői nem kívánnak nyilatkozni. (Jelzésre:) Köszönöm szépen. Ugyancsak napirend utáni felszólalásra jelentkezett Szabó Sándorné kép viselő asszony, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjából: "Mennyit ér a hajléktalanok élete?" címmel. Megadom a szót a képviselő asszonynak, ugyancsak 5 perces időkeretben. Öné a szó, képviselő asszony. SZABÓ SÁNDORNÉ (MSZP) : Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt hetekben sokat vitatkoztunk arról, hogy kiket támogat a költségvetés, milyen társadalmi réteget hogyan érintenek a személyi jövedelemadó törvények, a családtámogatások, a nyugdíjemelés, a jövő évi költségvetés. Én azok ról szeretnék most szólni, akik alig tételek a polgári kormány költségvetésében. Róluk szeretnék szólni, akik közül sokan nem tudnak ellenállni a télnek, a fagynak, a hidegnek. Számuk napról napra nő. A legfrissebb adatok szerint már ötvenegyen vannak azok , akik megfagytak Magyarországon '98ban. Ha úgy tetszik, mondandóm nekrológ értük, azokért, akik senkinek sem hiányoznak: a legtöbben hajléktalanok. A társadalom perifériájára sodródott, fogódzó nélküli emberek, olyanok, akik az éjjeli menedékhelyek oltal mát sem tapasztalhatták meg, olyanok, akik nem hiányoznak családjuknak, barátaiknak. A hajléktalanság nagyvárosi, városi gond, ugyanis minél kisebb egy közösség, annál jobban védi, óvja, fegyelmezi, kontrollálja a tagjait - a nagyvárosokban ez nem működik. A társadalmi mobilitás, a migráció, a családok kohéziójának gyengülése, a válások számának, arányának növekedése, a deviáns magatartásformák, például az alkoholizmus, a munkanélküliség, mindmind olyan tényezők, amelyek sok embertársunk életét roppanthatj ák meg. A rendszerváltás igazi vesztesei, kárvallottjai ők; becsült létszámuk hazánkban 3035 ezer fő. A szakigazgatási szervek, az önkormányzatok alábecsülik ezt a számot, a karitatív, nonprofit szervezetek pedig felfelé kerekítve körülbelül 50 ezer hajlé ktalan emberről szólnak. Minden hajléktalan élete egyéni tragédia, akár állami gondozásból kikerülő fiatalról van szó, akár börtönből szabadult, család, lakás nélküli egyénről, akár munkanélkülivé lett, válás után alkoholistává vált emberről. Tudjuk, hogy az egész országban kilencven településen működik hajléktalanszálló, körülbelül 8000 alvóhellyel. Budapesten körülbelül 4000 szálláshely van, a többi szálló vidéki városokban nyújt menedéket. De mi van a nagyobb résszel, a másik 22 ezer emberrel, aki nem tu d ide bekerülni? Ők más karitatív szervezetek, alapítványok önzetlen segítsége nélkül nem találnának meleg ételt, teát, egy zugot, ahol meghúzhatják magukat. Van azonban a hajléktalanoknak egy olyan csoportja is, akik nem veszik igénybe a menhelyeket, az á tmeneti szállásokat, mert már annyira kizárják magukat a társadalomból, hogy nem akarnak, nem tudnak alkalmazkodni. Ők azok, akiken akár akaratuk ellenére is segítenünk kellene. Hogyan lehetne rajtuk segíteni? Elsősorban a velük szembeni előítélet lebontás át említeném. Mindannyian, akik 30 ezer lakosnál nagyobb városban élünk, tudjuk, milyen élénk vitát váltott ki mindenütt a hajléktalanszállók helyének kijelölése, például a segítőházak felépítése. Az előítélet mellett a másik nagy gond a hajléktalanintézmé nyek számára az alacsony állami támogatás, a pénzhiány. Az ez évi 120 200 forintos férőhelynormatíva jövőre ugyan 159 800 forintra nő, azonban a szociális törvény által előírt feltételek kialakításához ez még mindig kevés: megszállottak is kellenek, akik szociális munkára szegődnek, akik azt tekintik életcéljuknak, hogy újból fogódzót, kapaszkodót, szalmaszálat, oltalmat adjanak annak, aki kéri, aki elfogadja. Megszállott, elhivatott szociális munkások, utcai szociális munkások róják az utcákat, felderíten dő a rejtőzködő, nehéz sorsú embereket. Advent van: a várakozás ideje, a reményé. Most abban reménykedhetünk, hogy ha látunk bárhol, utcán, parkban, kapualjban didergő, fázó, papírdobozból ágyat barkácsoló embertársunkat, nem elfordulunk tőle, hanem valame lyik karitatív szervezetet értesítve a napi, heti, havi, évi jótettünket végrehajtva, segítséghez juttatjuk őket. Szakemberek kellenek, szociális munkások, akik aztán
