Országgyűlési napló - 1998. évi nyári rendkívüli ülésszak
1998. július 3 (5. szám) - Határozathozatal a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak és a társadalombiztosítás szerveinek állami felügyeletéről szóló törvényjavaslat részletes vitára bocsátásáról - "Az új évezred küszöbén - kormányprogram a polgári Magyarországért" című előterjesztés vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - KÓSA FERENC (MSZP):
267 ha miniszter lesz, szívesen ad majd nekem egy pecsétes írást, amelyben az áll, hogy polgárnak nevezhetem magam, legalábbis a szó Croce által említett citoy en értelmében. Válasza szellemes és nagyvonalú volt, de engem őszintén nem nyugtatott meg. Én ugyanis nem azt várom, hogy valaki kegyesen kivételezzen velem. Nem is a személyes sorsom izgat. Megettem már a kenyerem javát, nekem már mindegy, hogy polgárnak titulálnake vagy sem. (14.00) Az életem során megszoktam, hogy a legkülönfélébb hatalmak engem általában a túlsó oldalhoz soroltak. Erre akár büszke is lehetnék. Sokkal inkább azoknak a honfitársaimnak a sorsa érdekel, akiket valahol valakik valamiért nem tekintenek polgároknak, netán azért, mert baloldalt dobog a szívük. Ebben az országban ugyanis gyakran előfordult már, hogy valakik valakiket valamiért önkényesen megbélyegeztek, és a túlsó oldalra taszítottak. Régebbi időkről most nem beszélve, már csak az én életemben is tapasztalhattam, hogy az urak Magyarországában milliókat taszítottak a túloldalra, a nemzeti lét alá csupán azért, mert parasztnak, prolinak, szegény embernek születtek. Volt idő, amikor faji, felekezeti vagy világnézeti alapon bélyegezt ék agyon honfitársainkat. A sztálini típusú diktatúra idején a hatalom birtokosai ellenségnek tekintettek szinte mindenkit a hazában, akik magyarnak, demokratának, istenhívőnek vagy egyszerűen csak szabad embernek vallották magukat. Aztán volt idő, nem is olyan régen, amikor a magát nemzetinek és demokratának nevező koalíció sehogyan sem tudott beletörődni, hogy a szocialista demokraták és a liberális demokraták éppúgy a nemzet részei, mint ők. Az elmúlt négy esztendőben - legalábbis így érzékeltem - mintha csillapodott volna ez a sajnálatos kiszorítósdi. Az országra vagy a nemzet sorsára nézve életveszélyes volna, ha ez a történelemből öröklött viszálykodás a "polgárnem polgár" változatban valamilyen formában újraéledne. Jelképesen szólva: mi, szocialisták sohasem fogunk beletörődni abba, hogy a polgári Horger Antalok eltanácsolják vagy kitaszítsák a nem polgári József Attilákat. Mert ismétlem: nem az a kérdés ma, az új évezred küszöbén, hogy ki a polgár és ki a nem polgár, hiszen egy európai jogállamban ni ncsenek, és reméljük, nem is lehetnek felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek. Az a kérdés, hogy mi valamennyien, akik ebben az országban élünk, együtt próbálunke tenni valamit az országért és a nemzetért, avagy az erőinket valamiféle történelmi átokként tová bbra is egymás ellenében tékozoljuk. A magyar kultúra - ha vigyázunk rá és életben tartjuk - segíthet bennünket abban, hogy az ellenségeskedés, az önpusztítás tébolya helyett az együttműködés, a megmaradás békéjét válasszuk. Azt javasolnám, hogy legalább e zekben az alapkérdésekben próbáljunk meg egyetérteni, függetlenül attól, hogy a parlamenti patkó melyik oldalára sodort bennünket a sors. A kormány kulturális programját olvasva úgy érzem, hogy legalábbis erre a részleges egyetértésre, amire oly égetően sz ükség volna, talán van esély is. Végül volna még néhány, összesen két konkrét megjegyzésem. Orbán Viktor a tegnapi miniszterelnöki beszédében említette, milyen jóvátehetetlen károkat okozott térségünkben az a korszak, amikor a politika rátelepedett a gazda ságra - egyetértünk. Mi is jól ismerjük a sztálini típusú politikai hatalom szörnyetegszerű túltengéseit. Szeretném azonban nyomatékkal hangsúlyozni: a politikai fennhatóság nemcsak a gazdaságot, a kultúrát is fenyegetheti, létében fenyegetheti. És még hoz zátenném: végveszélybe kerülhet a magyar kultúra akkor is, ha engedjük kiszolgáltatni a piac parancsuralmának. Remélem, ebben is egyetérthetünk, és az elkövetkező esztendőkben így is megpróbálhatunk együttműködni. "Az új évezred küszöbén" című dolgozat els ő oldalán azt olvastam, hogy "Ez a kormányprogram tíz esztendő politikai tapasztalatára épül". Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy ez a tíz év - pestiesen szólva - nem semmi. Akár gratulálhatnék is a kerek évfordulóhoz, de az a sejtelem motoszká l bennem, hogy ez a tíz esztendő a magyar kultúra évezredekben mérhető arányaihoz viszonyítva nem is olyan nagy idő - és talán még Bartók és Kodály életművének teljes megismeréséhez és megértéséhez sem igen elegendő. Nem az okosabb, hanem az idősebb jogán
