Országgyűlési napló - 1998. évi tavaszi ülésszak
1998. március 15 (345. szám) - A képviselőcsoportok nevében elhangzó felszólalások: - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ):
1378 ismét csak úgy létezhet, ha kerüljük a gyanúsítgatást, amely a legund okabb, a legocsmányabb vétek, melyet valaki a haza ellen elkövethet", akkor nyugodt lélekkel, büszkén és felemelt fővel ünnepelhetjük márciusi forradalmunkat és szabadságharcunkat. Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps.) ELNÖK (dr. Gál Zoltán) : Tisztelt Ors zággyűlés! Soron következik Pető Iván képviselő úr, aki a Szabad Demokraták Szövetségének képviselőcsoportja nevében szólal fel. Megadom a szót. DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ) : Tisztelt Ünnepi Ülés! 150 éves a forradalom; korát meghazudtolóan friss és fiatalos, mer t eszméit szabadságról, nemzetről, hazáról magunkénak érezzük. Most itt, mai utolsó megszólalóként nem kívánok ragaszkodni az ünnepség megszokott rituáléjához, nem március 15e történelmi jelentőségéről szeretnék szólni, inkább arról, hogy március 15e - s minden, amit jelent - nekem személyes ügy. Nem pusztán azért, mert a magyar politika s magára adó politikus 1848 óta csak '48hoz mérheti magát, még akkor is, ha - mint az elmúlt évtizedekben sokan - megkerülik, megcsonkítják, meghamisítják, de akkor is, ha kisajátítják, vagy csak egyszerűen ürügynek tekintik, hogy a megszokott, naponta elmondott beszédüket megismételjék. Személyes ügyem március 15e, mert egy szabadelvű demokrata számára ősforrás, s az én gondolkodásomnak is meghatározójává vált. Mikor eg y évvel a második világháború vége után megszülettem, az emberek jelentős része hitte, a dolgok nehezén már túlvagyunk. Még ismerték a Horthykorszak önámítását, hogy "Csonkamagyarország nem ország, egész Magyarország mennyország". Még emlékezhettek a '48ról szóló beszédekre, amelyek szabadságról alig, de nemzetről, hazáról annál többet szóltak. (17.40) És ha körülnéztek, akkor azt kellett látniuk, hogy a haza romokban hever, a nemzet lelkileg és fizikailag szétzilált, és a szabadságba idegen egyenruhák ke verednek. Kétéves sem voltam, amikor 1848 centenáriumát ünnepelték. A 100. évforduló válasz akart lenni a korábbi hazugságokra; de attól még, hogy ennek szánták, nem kevésbé lett hamis, mint amit tagadni akart. Már ekkor és az azután következő években a fo rradalmat és szabadságharcot az uralkodó és elnyomott osztályok harcának epizódjaként kezelték. A hatalmat éppen kisajátító Kommunista Párt azt zengte, hogy általa 1848 ideálja megvalósult. Ezt hallottam kisiskolásként a Kossuth és Petőfi rádióban, később egyebek közt a Kossuth, Petőfi és Táncsics Tszekről szóló tudósításokban, mintha ezek az emberek a szocializmus hírnökei lettek volna. Az országban idegen csapatok állomásoztak, önkényuralom volt, és én azt tanultam, hogy a '48as függetlenség eszméi diad almaskodtak, a nép szabad, '48 örököseié a hatalom, és lobogónk Petőfi. A Horthykorszakban '28tól ünneppé tették március 15ét, de csak a maguk módján értelmezett nemzeti és nem a szabadságértékek előtt tisztelegtek. Szobrot emeltek Kossuthnak, noha a '4 8as érdekegyeztetésből, demokráciaeszményből semmit nem akartak megvalósítani. Rákosiék igazi viszonyát március 15éhez nem Kossuth és Petőfi prekommunistává varázslása mutatta meg, hanem az, hogy eltörölték mint ünnepnapot, mert valójában sem nemzet, sem szabadság nem kellett nekik. Tízévesen, 1956ban értettem, hogy október 23án '48 jegyében született a 12 pont. Sokáig emlékeztem, hogy Kádár azt ígérte, visszaadja az ünnepet - s láttam, újra eltörölte. Évről évre megrendezték a hivatalos ceremóniát a Ne mzeti Múzeum lépcsőjénél, noha a Petőfire jellemző kritikai hang tizedéért már bárkit elhallgattattak. Felnőtt fejjel, a '70es évek elején már nem a brutális elnyomással, hanem a kusza hazugság agyrémével éltem együtt. Úgy hívták: Forradalmi Ifjúsági Napo k. E zagyvaságban, hogy ne az legyen '48, ami, összekeverték azt a '19es kommünnel meg a második világháború végével.
