Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. december 10 (330. szám) - A büntetőeljárásról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Áder János): - DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz):
4026 ügyfélnek szóló perbeszédet gyártani, hanem az új eljárási rend fokozott s zakmai felkészülést igényel. (Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.) Az előbb már hivatkoztam - Bárd Károly által megfogalmazott - valóságos szakmai veszély inkább a joghoz való hozzájutás polgár és polgár közötti esélyéb en mutatkozhat, mert előnybe kerülnek azok, akik a szakszerű és lelkiismeretes jogászi szolgáltatást képesek igénybe venni, és ha a kirendelt védői intézményt nem sikerül korszerűsíteni, akkor a gyanúba keveredett polgárok többsége a mainál is kilátástalan abb helyzetbe kerülhet. (10.00) Élénk vitát váltott ki a kétfokú jogorvoslati rendszer bevezetése. Nyilván nem lehet azt mondani, hogy az egyfokú jogorvoslat fele annyit ér mint a kétfokú, és nyilvánvalóan az sem igaz, hogy a kétfokú jogorvoslat kétszer ol yan jó. A jogorvoslati fokok szaporítása természetesen nem lehet öncélú. Számomra a kétfokú jogorvoslat lehetőségének megteremtése azt jelenti, hogy a tényállásban megalapozottabb, a jogi értékelésben korrektebb ítéletek születhetnek és az sem elhanyagolha tó szempont, hogy mindez a vádlott számára is garancia. A törvényjavaslatban a kétfokú jogorvoslat nem számtani műveletet jelent, hanem jogelvek alapján kialakított rendet. Azt jelenti, hogy anyagi jogi semmisség vagy eljárásjogi semmisség okából, tovább a kkor, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósághoz képest eltérő tényállítást állapított meg, újabb felülbírálati fórumhoz lehet fordulni. A kétfokú jogorvoslattal szemben felhozott legtöbbet emlegetett érv az eljárások elhúzódásának veszélye. Ezzel az ér vvel kapcsolatban azonban elgondolkoztató az a tény, hogy jelenleg sem a fellebbviteli eljárások eredményezik az eljárás elhúzódását. Ma még nem lehet felelősségteljesen nyilatkozni abban a kérdésben, hogy a jövőben a harmadfokú eljárás mennyire terheli ma jd meg a perek tartamát, különös figyelemmel arra is, hogy a harmadfokú eljárás igen szűk körben lesz lehetséges. Ebben a körben említést érdemel, hogy 1996ban a Legfelsőbb Bírósághoz büntetőügyekben - a polgárit és a katonait egybevéve - 588 felülvizsgál ati kérelem érkezett. A hatályos jog és a törvényjavaslat szerinti felülvizsgálat okai lényegében azonosak, és így megalapozott az a feltételezés, hogy a harmadfok elé nem kerülhet több ügy, mint amennyi ma a felülvizsgálati kérelmek száma. A negyedik vitá s csomópont az úgynevezett vádalku intézménye, és ebben a körben fogalmazódtak meg a legkeményebb támadások. A tervezett szabályozás kétségtelenül jelentősen megváltoztatná a legalitásopportunitás egymáshoz való viszonyát. Valóban lehet olyan olvasata eze knek az intézményeknek, miszerint a jövőben az állam nagyobb számban fog félreállni, elállni a büntetőigény érvényesítésétől. Ez pedig már azt a kérdést veti fel, hogy bízhate a társadalom abban, hogy a bűncselekményeket valóban széleskörűen felderítik és az elkövetőeket megbüntetik. A közvélemény nehezen tudja majd megérteni, hogy miért ússza meg valaki a nyolcéves büntetési tétel kevesebb mint felével, vagy milyen meggondolások vezethetik az ügyészt akkor, amikor a felnőtt korú elkövetővel szemben a váde melést elhalasztja. A már előbb említett Pokol Béla az enyhe büntetéspolitika irányába tett lépésnek minősíti a bevezetni szándékozott intézményt, és különbséget tesz vádalkuI és vádalkuII között. A törvényjavaslat 192. §ában rögzített vádalkuIgyel mé g egyetért, amely szerint az állam eltekinthet a büntetéstől, ha a bűnelkövetéssel alaposan gyanúsítható személy együttműködik az ügy vagy akár más bűnügy feltárásában, viszont határozottan tiltakozik az 533. és 534. §okban megfogalmazott vádalkuII ellen , amely szerint a bűnelkövető a törvényben előírt büntetés töredékét kapja, ha beismerve tettét lemond a tárgyalás megtartásáról. Szerinte a tervezett megoldás a társadalommal összezárt bűnözői modellt teremti meg, és némi módosítással talán egyet is lehet vele érteni. Mert miért kell jutalmazni azt a vádlottat, aki az általa megismert bizonyítékok súlya alatt beismer, és vajon indokolte, hogy ilyen esetben az állam félreáll?
