Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. szeptember 16 (298. szám) - Az országos népszavazás elrendeléséről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ):
382 azt a két kérdést írta föl, amivel tényleg foglalkozik, amiről tényleg szó van a törvénymódosításban, nem azt az általános kérdést, aminek a jelentése meglehetősen bizonytalan. Nem lehet tudni - ha az aláírásgyűjtés által föltett kérdésről lenne a népszavazás , hogy igaziból miről szavazunk. Nemcsak a kérdés nyelvtani zavaro sságai miatt, hanem azért sem, mert olyan implikációk vannak benne, mintha valamiféle ÁVO vagy gazdasági rendőrség követelését tartalmazná az a kérdés, hiszen a közvetett és függő tulajdonosi szálakat nyilvánvalóan normális jogi technikákkal vagy államigaz gatási technikákkal nem lehet megközelíteni. Sokkal egyszerűbb, ha csak azt kérdezzük, amiről tényleg szó van, és nem helyette egy halandzsát. Ennek ellenére szégyellem magam, hogy népszavazási kérdéssé nőttek a földtörvény változtatásával kapcsolatos absz olút technikai kérdések. Sajnos, tényleg úgy van, hogy a magyar földjog, földhasználati viszonyok szabályozása ma még iszonyú primitív állapotban van. Sajnos, tényleg úgy van, hogy a földtörvénynek ezek a most beterjesztett módosításai néhány nagyon otromb a dolog kiküszöbölésére jók csak, arra nem, hogy elég hatékony eszköze legyen a földtörvény egy jobb birtokpolitikának. Abban is igaza van Torgyán úrnak, hogy nem is igazán a földtörvény való arra, hogy birtokpolitikát megvalósítani lehessen, és igaza van az MDNP két szónokának is, akik hangsúlyozták, hogy milyen összefüggő csomag tartozik ahhoz, hogy ezt kezelni lehessen. Ezért tehát ennek a kérdésnek közel sincs akkora jelentősége, mint amekkora pátosz egy népszavazást övezni szokott. Itt csak egy otromba ság tompításáról van szó. De ha már muszáj népszavazni, akkor legalább arról népszavazzunk, amiről szó van, ne arról, amit nem lehet értelmezni. (Taps a kormánypártok soraiban.) (10.40) Még tovább fokozom a rossz ízlést. Igazodok a magyar parlament és a ma gyar értelmiség általános szokásaihoz. A megborzongás a magyar értelmiségnek szólt. (Derültség.) Szóval, én konok kálomista nevelést kaptam, szemben a liberális hagyományokkal, belenőve a liberális hagyományokba. Ettől állandóan öntudattúltengésem van. Bel átom, megvan az a magyar értelmiségi betegségem nekem is, állandóan azt hiszem, hogy fontosabb vagyok önmagamnál, és sokat számít, hogy én mit gondolok vagy mit érzek. Most még elkövetem azt az ízléshibát is, hogy beszélek róla. (Derültség.) Ez a kálomista konokság rendkívül sok mindenből táplálkozik, többek között a magyar reformkor emlékeiből. Azokból az emlékekből, amikor a reformmozgalom vezetőit, a liberális politikai vezetőket állandóan megalázták. Nagyon jól tudjuk, hogy Kölcseyt, aki vezette a liber ális pártot az alsóházban, kigolyózták, rákényszerítették arra, hogy hazamenjen és abbahagyja a politikát. Nagyon jól tudjuk, hogy Széchenyit pánszláv ügynökként buktatták meg kétszer is, mert azt állították, hogy pánszláv ügynök. Nagyon jól tudjuk, hogy m ég Deákot is sikerült '43ban megbuktatni azzal, hogy idegen szellemiségű. Nagyon jól tudjuk, hogy Petőfi azon bukott meg, hogy muszkaügynöknek mondták. Hogy Vörösmarty miket kapott, azt már el sem mondom! Ezeket az embereket mégis ma úgy ünnepeljük, mint a legnagyobb magyar, a haza bölcse, a Himnusz szerzője, a Szózat szerzője, minden ünnepségünk versírója. Tehát utólag úgy emlékszünk rájuk, mint a magyar nemzet nagy és mindenki által ünnepelt vezetőire. Menet közben állandóan taposták őket állítólagos ide genszerűségükért. Én ebben nevelkedtem. Elég baj, hogy ebben nevelkedtem, mert ettől nem vagyok eléggé gyakorlati ember, belátom, de szembeütközve azzal az otrombasággal, hogy aki az ő hagyományaikat viszi, aki a Hitel logikáját képviseli, az idegenszerű - mondják. Most a legnagyobb magyar ő, vagy idegen ügynök? (Derültség.) Ezeket a dolgokat azért fontos végiggondolni, mert épp arról van szó, hogy ha mi félünk, ha a magyar kisebbrendűségi érzés eluralkodik rajtunk, ha csak arra emlékszünk, hogy a háborúkra mindig ráfizettünk, de arra nem emlékszünk, hogy a békében mindig sikerült előremennünk, és csak önmagunk féltése ül rajtunk, és fújunk a világra, akkor nem tudom,
