Országgyűlési napló - 1997. évi nyári rendkívüli ülésszak
1997. június 17 (285. szám) - A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló törvényjavaslat; a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényjavaslat; a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló törv... - ELNÖK (dr. Füzessy Tibor): - AKAR LÁSZLÓ pénzügyminisztériumi államtitkár:
236 Mint ahogy az egyetértéssel találkozó kérdések felsorolásakor jeleztem, egyetértés van abban, hogy a nyugdíjrendszer szerkezetének átalakítására vonatkozó javasolt törvényi döntés visszafordíthatatlan elhatározást jelent. Ezért is érthető, hogy a vita során a kötelező magánpénztárak rendszerének kialakítása kapta a legnagyobb figyelmet. E kitüntetett figyelmet az is magyarázza, hogy noha hasonló, sőt szélsőségesebb javaslat a Kupa Mihály által vezetett Pénzügyminis ztérium részéről 1991ben is megfogalmazódott, de végső soron nem épült be az akkori országgyűlési határozatba, így éppen ezen a ponton van komolyabb eltérés a '91es elképzelésekhez képest. Szeretném megelégedéssel nyugtázni, hogy több ellenzéki képviselő - így Szabó Tamás, az MDNPfrakció vezérszónoka - elvileg támogatta a javasolt vegyes rendszert, s ennek keretében a második pillért jelentő kötelező magánnyugdíjpénztárak bevezetését. A vitában igen nagy számú, egyébként jórészt a Nyugdíjbiztosítási Önko rmányzat érvanyagából kölcsönzött ellenérvet hallhattunk a javaslat e részével kapcsolatban. Ezekkel kapcsolatban engedjenek meg néhány reflexiót. Szeretném ismételten kijelenteni, hogy a javaslat nem aggályos a költségvetési hiány átmeneti növekedése miat t. Egyrészt az átállási időszakban jelentkező hiány évente a GDP 1 százaléka alatt maradt, éppen a kialakított járulékmegoszlási arányok mellett, így a hatás igen korlátozott. Másrészt a kirovófelosztó rendszerben a járulékok átirányításával ütött lyuk el vileg azonos nagyságú többletmegtakarítást hoz létre a nyugdíjpénztáraknál, így a hiány makrogazdasági szinten többletmegtakarítással finanszírozott, vagyis nem jár külső megtakarítások bevonásával, azaz a fizetési mérleg romlásával. Harmadszor: az átállás terheit egyes években mérsékli 2010ig a kirovófelosztó rendszerben várható megtakarítás, aminek a felhasználása a tőkefedezeti rendszer bevezetése és az ott keletkező reálkamatok akkumulálása mellett hozzájárul a 2010 után a nyugdíjrendszerben demográfi ai okokból különben várható finanszírozhatatlan válsághelyzet elkerüléséhez. Mindehhez hozzáteszem, hogy a tőkefedezeti rendszer megtakarításainak itthon maradását jogi és közgazdasági védvonalak döntő részben biztosítják. Megjegyzem, a nemzeti befektetése k nagy aránya még a fejlett piacgazdasági pénztáraknál is jellemző. A kötelező tőkefedezeti pillér gazdasági előnytelenségeit, magas költségét, nagy kockázatát taglaló érveléseket nem lehet egészen komolyan venni, ha egyszer ugyanezen kritizálók a kevésbé szigorúan szabályozott önkéntes pénztárak előnyeiről és elterjesztésük szükségességéről beszélnek. Mind az eddigi hazai gyakorlat, mind a nemzetközi tapasztalat az e pénztáraknál kezelt tőke jelentősebb értékgyarapodását valószínűsíti. Természetesen támoga thatók olyan új módosító javaslatok, ha születnek, amelyek még inkább meggyőzővé teszik e pénztári befizetések üzleti biztonsági garanciáit. Valóságos ideológiai vita bontakozott ki arról, hogy az eddigi kötelező járulékfizetés egy része kötelezően átirány íthatóe a befizető által választott és lényegében általa tulajdonolt pénztárakhoz. E kötelező átirányítás a pályakezdőket érintené, akik számára - megjegyzem - ez egyértelműen előnyös változtatást jelent. Tudom persze, e kérdés megítélésénél nem elég az e mberek érdekeire vagy arra a tényre hivatkozni, hogy a jelenlegi kötelezettséget száz emberből száz a fizetéséből történő kényszerű levonásként éli meg. Ezzel ellentétben kifejezett szabadságbővülést jelent állampolgártársaink számára a nyugdíjpénztár kivá lasztása és az annak ügyeibe való későbbi beleszólás lehetősége, illetve a pénztár változtatásának lehetősége. Tudom, az sem elég meggyőző, hogy a svájci, a svéd, az angol vagy a holland igencsak régi polgári demokráciák sem tekintik a polgári berendezkedé ssel ellentétesnek a kötelező magánpénztári befizetések előírását. Természetesen tudom azt is, hogy az igazi reformok óhatatlanul korábbi dogmákat sértenek, sőt mint 1968 óta tapasztaljuk, jelentős ellenerőkkel is számolhatunk. Így az ideológiai köntös mög ött
