Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. június 4 (278. szám) - A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló törvényjavaslat, valamint a megváltozott munkaképességűek és rokkantak társadalombiztosítási és szociális ellátórendszerének átalakításáról szóló országgyűlési határozati javaslat együttes általános vit... - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF):
4226 (A jegyzői széket Sasvári Szilárd foglalja el.) ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes) : Én is köszönöm szépen. Szólásra következik Kis Gyula úr , Magyar Demokrata Fórum. Szólásra készülne a Magyar Szocialista Párt részéről bárki, ha szólni kívánna, de jelzés érkezett számomra, hogy nincs felszólaló, ezért Juhász Pál úr lesz a következő kormánypárti felszólaló. Megadom a szót Kis Gyula úrnak, Magya r Demokrata Fórum. DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF) : Köszönöm szépen, elnök asszony. Köszönöm a figyelmet, tisztelt Ház. Bebizonyosodott, hogy nagyon jó döntés volt a házbizottságban az, hogy kettéválasztottuk ennek a törvénycsomagnak a tárgyalását, a nyugdíjat közvetlenül érintő és az egészségbiztosítást, illetve a rokkantnyugdíjakat érintő kérdések tárgyalására, mert ez módot ad arra, hogy a két biztosítási rendszer, alapvető filozófiai, alapvető megközelítési különbségére felhívjam a figyelmüket. Itt ugyanis k étféle kockázatról van szó, egy előrelátható, kiszámítható kockázatról a nyugdíjnál, hiszen az ember tudja, hogy minden évben egy évvel öregebb lesz; és egy kiszámíthatatlan kockázati tényezőről, az egészségromlásról, ahol viszont a tudomány mai állása sze rint nem látható előre, hogy ki mikor, milyen költségigényű betegségben fog megbetegedni. Éppen ezért a kétféle biztosítás alapvetően különbözik abban, hogy amíg a nyugdíjbiztosítást éppen a kiszámítható, előrelátható kockázat miatt jórészt biztosítási ala pelvekre lehet helyezni - az már csak társadalompolitikai, illetve ideológiai megközelítés kérdése, hogy ezen belül mennyiben érvényesüljön a szolidaritás elve , addig az egészségbiztosítást nem lehet csak szolidarisztikus elveken elképzelni. Ez belátható , hiszen nem megítélhető, hogy a keresetével arányosan többet fizető beteg több egészségügyi ellátásra foge szorulni, mint aki kevesebbet fizet; egyszerűen itt a közösségnek - akármekkora nagy közösségről van szó - együtt kell elviselni az előre nem látha tó, kiszámíthatatlan kockázatokat. Ezért az egészségbiztosítás mindenütt alapvetően szolidarisztikus elvű, és itt a biztosítási szempontok, tehát a keresetarányos befizetéssel arányos szolgáltatás igénybevétele legalábbis az európai társadalombiztosítási r endszerekben elképzelhetetlen. Van itt is természetesen példa, ahol a kockázatot figyelembe vevő járulékot állapítanak meg, ilyen a magánegészségügyi biztosítások rendszere, amire Juhász Pál képviselő úr utalt, hogy az Egyesült Államokban, ÉszakAmerikába n így működik a rendszer. Tudni kell azonban, hogy ott, a tízszerhússzor nagyobb nemzeti jövedelmű országban 35 millió ember nem köt magánegészségügyi biztosítást - ők tudják, miért. Tehát 35 millió ember ellátatlan, és a társadalombiztosítás által járó vagy azon keresztül igénybe vehető egészségügyi ellátások bizony csak 65 éves életkor felett járnak, hála Kennedy elnöknek, aki óriási erőfeszítések árán tudta ezt elérni, hogy egyáltalán erre sor kerüljön. Vegyük figyelembe, hogy az Egyesült Államok ezzel együtt egy állampolgárára egy évben 3000 dollárt költ nemcsak az egészség megóvása, hanem a gyógyítás céljaira is. Ezenkívül becsülhetetlen összegeket a megelőzésre, az egészséges életmód propagálására, arra, hogy például amikor Bush elnök úr Magyarország on járt és körbeszaladta a Margitszigetet, ezt egyenes műholdas adásban közvetítették Amerikában, hogy a polgárok lássák, hogy érdemes szaladgálni, mert attól egészségesebbek lesznek. Tehát ennek a költségei nem becsülhetők, magára a gyógyításra 3000 dollá rt költenek. De gondolják meg, hogy Magyarországon ez az összeg 200 dollár évente! Tehát nekünk 200 dollárral kell megoldani azt, amit a 3000 dollárból nem tud megoldani az Egyesült Államok. Majdnem lehetetlen feladat! Egyszerűen az a magyar csoda, hogy mé g működik az egészségügyünk ilyen ráfordítások mellett, hogy még mindig legalább látszólag azt a szintet tudja tartani, amitől ide mer jönni egy német vagy egy osztrák, igaz, abban a tudatban, hogy ha nagy baj van, helikopterrel hazavitetik, de mégis egyál talán élünk, gyógyítanak, 200 dollárból! Ez tényleg egy csoda, és csak az egészségügyi dolgozók, az ápolónők, védőnők, az orvosok áldozatkészségének köszönhető. Ezért a kórházigazgató úr MSZPs képviselőnknek azt tudom ajánlani, vagy Juhász Pál képviselő ú rnak
