Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. április 30 (265. szám) - Bejelentés képviselői mandátumról történő lemondásról: Pál László (MSZP) - Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának és általános helyettesének tevékenységéről szóló beszámoló; az állampolgári jogok országgyűlési biztosának és általános helyettesének tevékenységéről szóló beszámoló elfogadásáról szóló országgyűlési hatá... - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. SZABÓ LAJOS MÁTYÁS (MSZP):
2844 minden újat általában, az ombudsmani hiva talt, az ombudsmanok személyiségét és tevékenységüket egyfajta félelem előzte meg. Magam az első demokratikus magyar ciklusban kívülről figyelhettem a parlament munkáját, és akkor magánemberként - ha úgy tetszik - az fogalmazódott meg bennem, hogy bár egy igen erős demokratikus erkölcsi kényszer hatására '93ban megszületett egy - itt ma elhangzott - jó törvény, de mégis valamilyen láthatatlan erő igazgatása következtében egyszer csak nem sikerül megválasztani azokat, akik arra hivatottak, hogy a törvényt t artalommal - a gyakorlat oldaláról - töltsék meg. Akkor az emberben megvolt az a félelem, hogy vajon képes lesze majd működni a törvény után egy hivatal, amely arra hivatott, hogy egy egészen más logikán keresztül nézze az igazgatás szerveit és másokat is . Márpedig egy nyiladozó, fejlődő, kezdődő demokráciában egy ilyen intézményrendszer megteremtése nemcsak elviekben, hanem a gyakorlatiakban is fontos. Azt hiszem, a második ciklusban is nyomon követhettük ezt a típusú félelmet. Élénken emlékszem arra, ami kor két évvel ezelőtt - talán egy kicsit előbb - e Ház falai között éles vita zajlott arról, hogy vajon elárasztjáke majd a magyar állampolgárok a nyiladozó hivatal munkatársait oly mennyiségű munkával, aminek hatására egyszerűen össze fognak omlani. Élén ken emlékszem arra, hogy a kisgazdák frakcióvezető ura is jeleskedett ebben; és hadd mondjam, hogy a mai napon hallottam egy nagyon példaadó önkritikát e tárgyban Isépy képviselő úr szájából - nagyon örültem volna, ha hasonló kritika elhangzott volna mástó l is. Magam - akkor részt véve - azt mondtam, hogy nem ettől kell félni, hiszen a példa, amire hivatkoztak, Lengyelországban egész más történelmi időszakban vette kezdetét; egy olyan időszakban, amikor az állampolgárok számára a demokrácia hiánya miatt épp en ez volt az egyedüli intézményi szelep. Ez volt a valódi magyarázata annak, hogy oly mennyiségű iratanyag keletkezett nagyon rövid idő alatt, amire itt hivatkozva egy picit olyan hátsó íze támadt az ember szájában a dolognak, mintha mégsem lenne annyira kívánatos ez az intézmény az új magyar demokratikus intézményrendszer között. Azt hiszem, most itt a mai napon annak örülhetünk, hogy ezek a baljóslatok, egyfajta piciny katasztrófaforgatókönyvek, nem váltak valóra, hanem ez az első másfél év több mint 10 ezer - ki hogyan számolja , majdnem 12 ezer konkrét, papírra vetett ügyet, soksok vizsgálatot, jelentést és ajánlást hozott. De akkor, ha most megint felbillentem az előbb említett baldachint, azt kell mondjam: elgondolkodtató a jelen és a jövő szempont jából még inkább, hogy vajon hogyan ítélhetem meg ezt a 1012 ezres számot. Nyilván önhittség lenne azt mondani, hogy ez a régi lengyel szituációhoz viszonyítva keletkezett szám arról tanúskodik, hogy nálunk minden ragyogóan működik. Itt ma a kollégáink sz ámos esetben mondtak konkrét eseteket, amelyekben arra hívták fel a figyelmet, hogy persze e számadat tökéletesen elegendő arra, hogy e hivatal friss működése, rövid idejű működése ellenére a szükségességét a demokratikus intézmények sorában tökéletesen ig azolja, méghozzá feketén fehéren. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha egy más működés felől közelítem ezt a számadatot, akkor az a következtetés is levonható, hogy e számadat valószínűleg lehetne nagyobb is. Hegyi Gyula kollégám utalt olyan problémákra, amelyek vizsgálata szerintem e vita hatására valószínűsítem, hogy az országgyűlési biztosok részéről új tematikaként fog megjelenni, és talán egy év vagy másfél év múlva e Ház falai között már ajánlások is születhetnek arról az oldalról. Ugyanakkor szeretném elmondani, hogy természetesen az esetszámok ilyen erőteljes középpontba állítása számomra semmi mást nem akar jelezni, mint azt, hogy a szükségesség mellett most a jövőről is beszéljünk egypár szót. Azt hiszem, a legnagyobb hiba, amit elkövethetnénk itt és most mindnyájan, az az lenne, ha elégedetten hátradőlnénk - ki melyik székében , és azt mondanánk, hogy uraim és hölgyeim - mint ahogy mondjuk is , nagy tisztelet és köszönet az ombudsman uraknak és hölgynek. De egy bizonyos: van mi t tennünk! Csak két nagyon konkrét példát szeretnék erre felhozni. Az egyikkel úgy találkoztam, mint egy javaslat egyik önálló előterjesztője: ez a kényszerbérlet története és a kényszerbérlők helyzetének rendezése. Meg kell mondjam, hogy kissé nehézkesen alakul a történet parlamenten belüli
