Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. február 10 (243. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - KOVÁCS LÁSZLÓ külügyminiszter: - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. JESZENSZKY GÉZA (MDNP):
254 Az előző percekben tapasztaltuk, hogy a Magyar Orszá ggyűlés pártjai egyet tudnak érteni külpolitikai kérdésekben - sajnos azt mondhatjuk, hogy a fájdalmas kérdésekben, a bajokban tudunk egyetérteni. Elhangzott ezekben a napokban többször is, hogy a '47es békeszerződés egy második Trianon, egy súlyosabb Tri anon volt; igen, sajnos elmondhatjuk azt, hogy különösen a kisebbségek - nemcsak a magyar, hanem az európai kisebbségek - számára, akik számára megszűnt a kisebbségvédelem intézménye, amit a Nemzetek Szövetsége korábban biztosított. Különösen súlyos volt M agyarország számára gazdaságilag, hiszen a szovjet gazdasági imperializmus és egyes szomszédaink önző, rövidlátó politikája Magyarországot a háború pusztítása után még inkább, különösen súlyos helyzetbe hozta. Mégis, ha az akkori közgondolkodást, sajtót né zzük, akkor az látható, hogy az ország reménykedéssel fogadta a békeszerződés aláírását. Egyrészt tudta, hogy a területi kérdésekben nagyon kevés esély van az igazságosabb ítélethozatalra; másrészt pedig a döntő dolog az volt, hogy az ország tapasztalta az t, hogy mit jelent a megszállás, a két megszállás egymás után - a náci megszállás után a szovjet megszállás. Nem volt irreális az a remény, hogy a békeszerződés jóvoltából a ratifikálás után, a békeszerződés alapján ki kell vonulni a szovjet csapatoknak Ma gyarországról, és így mindaz, amit addig az ország kénytelen volt nyelni, tűrni, véget ér, és az ország szuverenitásának birtokában folytathatja azt az imponáló munkát, amit Magyarország 1945ben az újjáépítéssel, a földreformmal elkezdett. Azt is reálisan mérték föl az akkori politikusok - különösen a legerősebb párt, az akkori Kisgazdapárt , hogy a magyar társadalomban csupán egy maroknyi kisebbség, a kommunista párt csoportja az, amely külső támogatás birtokában a szovjet - néha közvetlen - beavatkozásá val próbálja az országot egy veszélyes útra terelni, de ez a kisebbség a támogatás elvesztésével nem tudja folytatni tovább ezt az utat. Mégis, miről kell most beszélni? Nem elsősorban a múltat idézni, hanem azt hiszem, hogy a tanulságokat kellene számba v enni. Elsőként említeném azt, hogy jól kell ismerni a történelmet, jól kell tanítani a történelmet. Ha redukáljuk az iskolai történelemtanítást, ha nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy minőségi oktatást vezessünk be, akkor a mai magyarság új generációja mé g kevésbé fogja megérteni a múltat, mind a jelent, és még könnyebben lesz a demagógok, az ígérgetők áldozata. Ide tartozik az is, az a közkeletű félreértés, a történelem nem ismeretéből fakadó félreértés, amely azt hiszi, hogy a magyar tragédiát és Közép- és KeletEurópa tragédiáját Jalta okozta. Nem Jalta! Ha a jaltai egyezményt végrehajtotta volna a Szovjetunió, akkor nem lett volna itt kommunizmus. Tehát kell ismerni azt, hogy mi történt a múltban, kell ismerni azt, hogy mi a felelősségük a késve fölébre dő nyugati hatalmaknak, és mi a felelőssége a Szovjetuniónak, Sztálinnak és hazai ügynökeinek. De az is tanulság - és erről is kell beszélni , hogy a háború a legrosszabb politika, és arról is, hogy az igazság sohasem elegendő, különösen egy kis nemzet sz ámára; barátokra, szövetségesekre van szüksége. Akkor sem álltunk teljesen egyedül, így például a csehszlovák kormány által kezdeményezett egyoldalú lakosságkitelepítést, az etnikai tisztogatásnak akkori formáját éppen az Egyesült Államok és NagyBritannia akadályozta meg a Szovjetunió ellenében. Arról is szeretnék itt szólni, hogy néha azt mondják, hogy a magyar diplomáciai kar akkor nem állt a helyzet magaslatán. Ennek az ellenkezője az igaz; kitűnő diplomatáink voltak, mint Kertész István, SzegedyMaszák Aladár, azonban őket pár héttel a párizsi szerződés aláírása után száműzetésbe kergették, és kicserélték az egész hazafias, becsületes, megvesztegethetetlen köztisztviselői kart. Ma megint látható, hogy ennek az újjáteremtése mennyire aktuális, és ezért i s fájdalmas, hogy milyen messze vagyunk ma ettől.
