Országgyűlési napló - 1996. évi őszi ülésszak
1996. szeptember 18 (202. szám) - A kormány kétévi munkájáról szóló politikai vita - DEMETER ERVIN (MDF): - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DEMETER ERVIN (MDF): - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ):
397 vettük, hogy az adott körülmények között a számunkra oly fontos polgári lét és intézményei fejlesztésére, sőt, alkalmanként fennmaradására sincs elég pénz. A kormány, a kormánypártok tudták, hogy nem népszerű, csak elkerülhetetlen valami olyasmi, amit csinálnak. Bízunk benne, hogy tapasztalatból nem ismerjük meg, hogy milyen nagyobb megpróbáltatást kerültünk el az úgynevezett Bokroscsomaggal. Bármilyen nehézséget is jelent mindez a lakosságnak, bármilyen keserves következményekkel kellet t is szembenézni a kormánypártoknak, csak változtatásokkal lehetett stabilizálni a pénzügyeket. Indokolt és érthető, hogy a napi anyagi gondokkal küszködő ember nem érezheti sikernek, amit a kormányzat annak tart, hogy megelőző intézkedésekkel elhárította a bajt. Az is érthető, ha a magyar lakosságot nem vigasztalja, hogy olyan stabilizációra került sor, amikor szemben a más országokban végrehajtott hasonló lépésekkel, tartós eredménynek mondhatjuk: nem esett vissza a termelés, sőt valamelyest, ha minimális an is, de nőtt. Az sem orvosolja a súlyos áldozatokat, ha tudjuk Lengyelország és Csehország, utóbbi korábban még Csehszlovákiaként, ennél radikálisabb lépésekkel teremtett versenyképes gazdaságot. Az ilyen stabilizációs programok a fogyasztás erőteljes cs ökkenésével valósíthatóak meg. Igen 1995ben 12 százalékkal csökkent a reálbér, amit sokszor olvasnak bűnként a fejünkre. Azt már nem említik azonban a kritikák, hogy ez a valóban súlyos visszaesés volt az ára egyebek között annak, hogy a stabilizáció nem növelte a munkanélküliséget. Ahogy az egyik legtekintélyesebb magyar közgazdász fogalmaz, a munkavállalók súlyos reálbéráldozatot hoztak a foglalkoztatási szint megőrzéséért. Az is ritkán hangzik el, hogy a reálbérek visszaesése - részben persze a feketeg azdasági lehetőség miatt - hozzávetőlegesen feleannyi fogyasztáscsökkenéssel járt, ami persze így is rendkívül súlyos volt. Nem várhatták a kormánypártok, és ma sem számíthatnak rá, hogy az ellenzék méltányolja, milyen tabukat mert félretolni a koalíció. A '70es évek vége óta felismert tény, hogy az ország a meglévő jóléti, elosztási rendszereket nem tudja működtetni. 1995ig érdemben senki nem mert a várható ellenérzések miatt e juttatásokhoz nyúlni. Nem öröm meglévő juttatásokat csökkenteni, de a tartós pangás, a lecsúszás veszélye csak ilyen eszközökkel tűnt elháríthatónak. Az ellenzék nemcsak a stabilizáció szükségességét vonta kétségbe, de nem hitte, hogy a kormány által kijelölt célok elérhetőek, majd amikor ez nagyobbrészt mégis megvalósult, azt felt ételezte, hogy csak rövid ideig tartó átmeneti hatásokról van szó. Annak, hogy a stabilizáció eredményei tartsák magukat egyik előfeltétele volt, hogy ne pusztán a bevételek növekedjenek, hanem a kiadások is apadjanak. A következmények elviselését persze m egint nem enyhíti, hogy közgazdasági szempontból biztató, az 1995ös költségvetési hiány úgy vált az előző évekhez képest fordulatszerűen jobbá, hogy egy forint bevétel növekedésre három forint kiadáscsökkenés jutott. Amikor a kormánykoalíció azt mondja, h atékony lépéseket tett az ország gazdaságának rendbehozatala érdekében, azt mondja, hogy komoly teljesítmény a hatalmas külföldi tőkebeáramlás, komoly teljesítmény az ország OECDtagsága, komoly teljesítmény a forint konvertibilissá válása. Tudja a kormány koalíció természetesen, hogy nem győzheti meg ezekkel a szavakkal az embereket, hogy könnyebbedett, nem érzi úgy, hogy ezzel könnyebbedett a nyugdíjasok, a kisjövedelműek helyzete, hogy megállt a középrétegek lecsúszásának veszélye, hogy megszűnt a létbizo nytalanság. Tudjuk, sajnos nem tartunk itt. Pusztán azt mondjuk: úgy tettünk elkerülhetetlennek látszó nehéz lépéseket, hogy közben kézbentarthatóak maradtak a gazdasági folyamatok, nem keletkeztek elviselhetetlen társadalmi feszültségek. Ugyanakkor éppen a népszerűtlen döntések eredménye, hogy Magyarország megkapaszkodott a volt szocialista országok élvonalában, s jó esélyei vannak, hogy elsők között kerülhet a fejlett világ integrációs szervezeteibe. Ez nem öncél, hanem valószínűleg az egyetlen komoly esé lye a felemelkedésnek. Némi pátosszal azt is mondhatjuk, az áldozatok fájdalmasak, de nem hiábavalóak. Tisztelt Országgyűlés! Abban bízunk, hogy az úgynevezett stabilizációs programokra az általunk belátható távon nem lesz többet szükség. De tudjuk, ez nem jelenti azt, hogy túlvagyunk a nehézségeken, most már rohamosan javul a lakosság helyzete. Az a tény, hogy sikerült lefaragni az állami kiadásokat, döntően nem az intézmények megváltozott működési rendjéből adódik, hanem a
