Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. február 6 (144. szám) - Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló 1994. évi XXIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. KÖVÉR LÁSZLÓ, a Fidesz
136 Az Alkotmánybíróság idevonatkozó ítélete szerint abbéli próbálkozásunk, hogy legalább a legkevésbé rossz megoldást kiválaszthassuk és megtaláljuk, az 1994ben elfogadott törvény tekintetében több ponton kudarcot vallott. A feladat nehézségén túl egyik fontos oka a sikertelenségnek, hogy - mint ahogy ezt szintén elmondtuk már az első vitában , az Országgyűlés elszalasztotta a rendszerváltozás kedvezőnek tűn ő első pillanatait, s ez a halogatás lassan a törvényjavaslat lelkét, a morális megalapozottságot lúgozza ki. De talán a halogatás sem volt véletlen, fakadt ez a rendszerváltoztató politikai erők egymás iránti bizalmatlanságából, a kölcsönös lojalitás mini mumának a hiányából, azaz soha sem volt meg egy jó törvény elfogadásához és annak végrehajtásához az ehhez elengedhetetlen elégséges mértékű társadalmi és politikai egyetértés. Természetesen a felelősségünk közös még akkor is, ha ennek a megoszlásáról elté rőek a vélemények. Tisztelt Képviselőtársaim! Itt fekszik hát előttünk a T/1805. számon beterjesztett törvényjavaslat, amely e tárgyban immár a hetedik javaslat. Forgatjuk, s rosszkedvünk egyre fokozó dik. Azt hiszem, hogy szemben az eddigi próbálkozásokkal, erről a javaslatról már senki sem gondolja, hogy fontos lenne, hogy valami magasztos cél érdekében született volna meg, hogy valamely létező problémának a megoldására fogalmazták volna meg az előter jesztői. Hacsak nem azt tekintjük pusztán létező problémának, hogy az Alkotmánybíróság mulasztásos alkotmánysértésben marasztalta el a parlamentet, és az ennek orvoslására kitűzött határidő négy hónappal ezelőtt lejárt. Sokkal inkább támad az a gyanúja az embernek, hogy itt valaminek az elsikkasztásáról van szó. Vajon kedvezőbbeke a feltételek ma egy jó törvény elfogadására, mint korábban voltak? Nem, tisztelt képviselőtársaim. 1993 vége óta további két év telt el. A megélhetési körülmények drámai romlása, gázáremelések, gyógyszeráremelések, önkormányzati csődök közepette jószerivel már csak az újságírókat és néhány valahai megfigyelt, minőségükben érintett értelmiségit hozza lázba a javaslat körül kibontakozó vita. Különben is kit érdekel ma már a múlt úg ynevezett lezárása, amikor négy év intermezzo után a szemünk láttára gyógyul be az a karcolás, amelyet a Kádárrendszeren az 1990. évi szabad választások ejtettek. Az alighogy megalakult Fideszt betiltani igyekvők magas állami hivatalnokok lettek, mint aho gyan a független lapok egykori cenzorai is, igaz, kis vállalkozói kitérővel immár a szakma hiteles képviselőiként - mindezt a liberális kultúrpolitika nagyobb dicsőségére. Soha senki által demokratikusan meg nem választott miniszterelnökből haláláig hithű, rendszerváltozást elvető pártfőtitkárból pedig a rendszerváltozás motorja, akit a Magyar Köztársaság demokratikusan választott kormánya hivatalosan elsirat - úgymond az európaiság és a tárgyilagosság jegyében , miközben az 1995. évi átalakulás egyik való di vezéregyéniségét, az első szabadon választott kormány miniszterelnökét kiretusálják a történelemkönyvekből. Belügyminiszter úr szavaira itt most csak azt a költői kérdést tenném fel: vajon tényleg mindannyian emlékszünk, hogy mit akartunk 1990ben, és v ajon ugyanarra emlékszünk? Azt hiszem, hogy nem, mert hogyha ugyanarra emlékeznénk, akkor valószínűleg egy oldalon ülnénk ma ebben a Házban. A társadalmi és politikai egyetértésből szemléletes képet ad az, hogy a sajtótudósítások szerint a belügyminiszter, akinek neve alatt az előterjesztés fut, maga sem ért egyet saját javaslatával, ahogy ez itt már többször elhangzott, valamint az a professzionálisan szervezett és időzített sajtókampány, amelyet ez ügyben a kisebbik koalíciós párt szatellit szervezetének képében saját kormánya ellen szervezett. (12.50) Ami pedig a jogilag még elfogadható, legkevésbé rossz megoldásokat illeti, az Alkotmánybíróság ítélete után, ami eddig talán világosnak tűnt, ma már az is zavaros. Ezt távolról sem az Alkotmánybíróság amúgy is teljesen értelmetlen kritizálásának szándékával mondom, csupán a tények rögzítése kedvéért.
