Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. november 9 (124. szám) - A Magyar Köztársaság 1996. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat, valamint a hozzá kapcsolódó állami számvevőszéki vélemény általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ):
2228 Most nézzük az apa helyzetét! Mint említettem, munkanélküli volt, akinek munkanélkülisegélye egy évben 145 142 forint. Ha összeadjuk mindezeket - nem számítva a gyest és a családi pótlékot , ez a család mindannyiunk adófor intja számára egy évben 279 710 forintot jelent. A gyest és a családi pótlékot szándékosan nem számoltam ezekhez a költségekhez, mivel nem függenek össze a szociális jellegű munkával, amelyet most a fókuszba helyeztem. Jelenleg - s nem szerénytelenség kimo ndani - a szociális és mentálhigiénés szakemberek segítségével a párkapcsolat rendbejött, az anya is, az apa is dolgozik, nem szorulnak segélyre, megél a család. Ha kivonjuk a 279 710 forintból, mint egyéves költségből a szakemberek közreműködésének 32 968 forintos költségét, elmondhatjuk, hogy 246 742 forint szociális jellegű éves költségtől mentesülhetünk. Mert valamely folyamat megállítható volt, mert hozzáértő emberek tették a dolgukat. A hozzáértésre a későbbiekben még visszatérek. Lehet, hogy lesz, ak i spekulatívnak fogja minősíteni ezeket a számításokat, mondván, hogy a szociálpolitikai esetek nehezen forintosíthatók. Ez utóbbi fordulat igaz ugyan, ugyanakkor meggyőződésem, hogy minden nehézség ellenére ezek a számítások semmivel sem kevésbé helytálló ak, mint bármely más költséghaszonkalkuláció, amelyet az élet egyéb területein nap mint nap alkalmazunk. Azt azonban még az e számításokban kételkedők is minden bizonnyal elismerik, hogy a szociális konfliktusokkal terhelt családokban a legtöbb a táppénzk ifizetés, a rokkantnyugdíjazás, hogy aki munkanélkülisegélyen van, az kevés adót és járulékot fizet. Aki egészségmegőrzésre, munkaképességmegőrzésre, a családi, szociális konfliktuskezelésre pénzt áldoz, az bölcs, mert tudja, hogy a befektetés busásan me gtérül. Egyrészt mert - s elnézést az iróniáért - pénzügyes szemmel derék adó- és járulékfizető, GDPelőállító lesz belőle, másrészt kikerül vagy éppen be sem kerül a szociális ellátórendszerbe mint rászoruló. Apropó: rászorultság! A magam részéről mindig is egyetértettem az alapvetően rászorultságra alapuló szociálpolitikával, s meggyőződésem, hogy a kormány ezen az úton helyesen jár. (10.10) Sohasem láttam be, miért mondja ki egy szakma saját képviselőiről az alkalmatlanságot azzal, hogy az állampolgári j ogon járó ellátásokra alapoz, mondván, hogy a rászorultság megállapítása csak embereket megalázó eljárásban történhet. Miért történhet az kizárólag megalázó eljárásban? Azt, hogy kinek járjon támogatás, csak néhány ember képes megállapítani, akik a szabály t megalkotják? Mások, például képzett szociális szakemberek nem? Meglátásom szerint bízni lehet és kell egy jól képzett szakembergárdában. Különösen egyet lehet érteni a rászorultsági elv kiemelésével egy olyan nehéz gazdasági körülmények között lévő orszá gban, mint a mienk. És ezek a rossz gazdasági feltételek nem újkeletűek! Ha kevés a pénz, azt kötelesség a lehető legkörültekintőbben elkölteni - különösen, ha közpénzekről van szó. S hogy miért van kevés pénz közcélokra? Igazán nem hangsúlyozzuk eléggé, h ogy egész egyszerűen azért, mert ennyi gyűlik össze az adókból! Tovább is lehetne folytatni persze ezt a gondolatsort, de erről most itt nem érdemes tovább szót ejteni. Mondandóm elején említettem, hogy vissza fogok térni a szakképzettség problémakörére. E gy alapvetően rászorultsági elven nyugvó szociális rendszer ugyanis nem nélkülözhet szakképzett szakembergárdát. Bizony számtalan kérdés vetődött fel bennem, amikor megpróbáltam elmélyülni a magyar szociális szakma képzési rendszerének tanulmányozásában. M agyarországon ma a felsőoktatásban tizenhat helyen, négy szakon mintegy 1200 hallgató tanul felsőfokon szociálpolitikát; középfokon huszonhárom helyen asszisztenseket, tizenkilenc helyen gondozókat képeznek. Munka mellett is folyik képzés; ezt azonban csup án néhány százan veszik igénybe, mert önköltséges, és így igen drága - általában 30 ezer forint egy félév díja. Ez sajnálatos, mert ugyan nagy szükség volna rá. Reményeim szerint a '96os költségvetés némi gyógyírt jelent e problémára, hiszen a költségveté s népjóléti fejezete 50 millió forintot szán többek között szociális szakképzési feladatok végrehajtására.
