Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. október 25 (117. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP):
1651 Kétségtelen, hogy ez a magatartás, amely nem mutatkozott az Egyesült Nemzetek fődelegátu sánál, Cabot Lodge úrnál, aki valóban lelkes, odaadó harcosa volt a magyar ügynek. Egyszer azt a megjegyzést is tette - nem énelőttem, másoknál , hogy nem tudja megvalósítani azt, amit akar, mert a külügyminisztérium leállítja. De a külügyminisztériumban, kétségtelen, a magyar forradalmat november 26án leírták. Leírták a külügyminiszter beszédjével is, és sajnálatosan feladták azt a politikát, ami 1953 áprilisában, Sztálin halála után elindult, az úgynevezett KeletEurópa felszabadítási politikája; Magyar ország felszabadult, de az ahhoz szükséges politikai támogatást nem kaptuk meg. Ez annál is fájdalmasabb, mert lényegében Magyarország nem azt akarta, és semmi szándéka se volt a forradalom - hazai helyzetről nem nyilatkozom, azért, mert mindenki ismeri a részleteit - és senki nem akart mást, mint szuverenitást és szabadságot, azt, ami az amerikai felszabadítási politikába is beleillett; de sajnos a segítség elmaradt. Összegezve: úgy érzem, hogy amennyiben - és ezen van a hangsúlya a felszólalásomnak - nemz ethű magyar delegátus lett volna az Egyesült Nemzeteknél, talán másképp alakult volna a helyzet. Meggyőződésem szerint, igen. Ezt nemcsak én osztom, nemcsak az egyéni véleményem, hanem a legnagyobb amerikai oroszszakértő, volt moszkvai követ, George Kenna n úr, jó évekkel a forradalom után azt írta: a nagy hiba az volt, hogy az Egyesült Államok elnöke és Hruscsov nem ültek le tárgyalni. Nem jutottak el odáig, hogy megbeszéljék, mi a lehetősége annak, ha Magyarország egy olyan Jugoszlávia és Finnország közöt ti helyzetet kaphatna. Mert szerintem, abban a politikai helyzetben ezt, egy ilyen kettő közötti, egyik országhoz, egyik tömbhöz se tartozó helyzetet meg lehetett volna kapni. A forradalom véget ért, nemzetközileg is. Igaz, hogy az Egyesült Nemzetek humánu san - mint mondottam - segíteni akart, és a magyar ügyet élve tartották 1962. december 20ig; akkor a napirendről, az amnesztia következtében is, levették. Volt egy jelenség még, amiben magam is közreműködtem, legalábbis beadványaimmal, hogy ne fogadják el a magyar delegáció mandátumát. Mert mint előbb jeleztem, illegális kormány volt; Nagy Imre kormánya törvényes volt, nem mondatták le, ez minden törvényes feltétel nélkül alakult. Nem az én beadványom következményére természetesen, az Egyesült Nemzetekben is valami erkölcsi elégtételt kellett adni a magyar forradalomnak; így a magyar delegáció mandátumát 1956. november 4. és l962. december 20. között nem fogadták el. Vagyis ez azt jelenti, hogy megtűrtként ültek ott, jogaik megvoltak - szavazni, részt venni , de mind nem egy elfogadott delegáció volt; ez egy erkölcsi elégtétele volt a forradalomnak, hogy lényegében, ha nem is tudtak abban eredményt elérni, ebben legalább, hogy a magyar delegáció teljes elismerését jogilag hat évig távol tartották. Végezetül : úgy érzem, kint a világban a magyarság olyan megbecsülést kapott, visszakapta nemzeti megbecsülését. A két háború között annyi igaztalan rágalmat, annyi igaztalan vádat szórtak valóban ránk és a háború alatti szerencsétlen helyzetünk is; az ellenfeleink könnyen szórták ránk, hogy utolsó csatlósok és egyéb, anélkül, hogy a magyar nép akaratát és szándékát tudták volna, de '56 mindent lemosott. Olyan nemzeti megbecsülése volt, igen tisztelt Ház, a magyarságnak - és van is, és ezt csak nagyon leleményesen le het eljátszani , hogy a magyar nemzetnek, talán 1100 év alatt, ilyen elismerése valóban nem volt. Bárhol külföldön megjelentünk, különböző delegációkban, előtte - '56 előtt - mindig csehek, szlovákok, románok, lengyelek voltak előttünk; '56 után a magyars ág és bármelyik magyar delegáció minden jelentős külföldi megbeszélésen külön megtiszteltetésben részesült. De nemcsak hogy visszakaptuk a megbecsülésünket, hanem a Szovjetunió, véleményem szerint - ezt 1966ban, Stockholmban mondtam el - megkapta azt a ha lálos döfését, amelyben 34 év után kimúlt. Nemcsak a nagy amerikai kommunista, Wright, vagy az olasz kommunista, Silone eldobták az igazolványukat és azt mondták, hogy nem tartozhatnak olyan országhoz és annak a rendszeréhez és nem vallhatják azt az eszmét , amely leigáz egy szabadságszerető kis népet. Megbomlottak a kommunista pártok, mert azok ideálisak voltak, hiszen sokan voltak; azok érezték, hogy nem a testvérről, nem a barátról,
