Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. június 7 (91. szám) - A közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - MÉCS IMRE (SZDSZ):
4135 Szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy amikor a békés rendszerváltás lezajlott, a társadalom egészének vagy döntő többségének akaratából, az akkori hatalom közreműköd ésével, akkor egy ki nem mondott megállapodás is létrejött. Ez a megállapodás valahogy úgy hangzott, hogy nem kívánunk a régmúltban büntetőeljárásokat indítani, nem kívánunk olyan igazságtételt, amely az elkövetőket büntetőeljárás alá, bíróság elé vonná, d e ezzel szemben teljes transzparenciát kívánunk. Ennek ellentétele volt az, hogy a múltat teljes mértékig fel kell tárni, mert ez a társadalom érdeke, a társadalom önreflexiója, megismerése miatt ez alapvető fontosságú. Nem szakmai kérdés. A tizenöt éves h atáridő egy elég jól átgondolt és jól eltalált határidő, hiszen már kellő távlatot nyújt arra, hogy a történészek, kutatók az iratok fölé hajoljanak, megvizsgálják, de elég közeli ahhoz, hogy meg lehessen kérdezni azokat az embereket, akik még élnek és el tudják mondani a hátterét az iratokban közölteknek, akik segítenek kiegészíteni a múltról való ismereteinket. Az '56os kutatóintézet. Azok az '56os társaim, akik tudományos kutatással, történelemmel foglalkoznak, azok igen erőteljes nyomást gyakorolnak r ánk, hogy adjunk hangot ennek a vélekedésnek. Úgy gondolom, hogy egy igazi gentlemen's agreement történt ki nem mondottan akkor, amikor a rendszerváltás úgy jött létre, hogy semmilyen erőszakos cselekmény nem volt Magyarországon, amikor Nagy Imre és mártír társainak temetése több százezer ember részvételével úgy zajlott le, hogy egy pofon nem csattant el az országban, amikor közösen kikiáltottuk október 23án az új köztársaságot, a demokratikus jogállamot, akkor a ki nem mondott megállapodásban ez is ott vol t, hogy a múltat fel kell tárni. (10.30) A 15 év a személyi jogok védelme szempontjából is elegendőnek tűnik, hiszen az általános magánjogi és büntetőjogi elévülési idők is ilyen nagyságrendűek: 5 év, 10 év, 15 év. Tehát az előkerülő adatok nem veszélyezte tik az azokban szereplő személyek biztonságát, ugyanakkor a nemzet egésze szempontjából rendkívül fontos az azokban lévők megismerése. Ha a számokat nézzük: ha a 15 évet elfogadná a tisztelt Ház '90 előttre visszamenőleg, akkor ez azt jelentené, hogy ma 19 80ig lehetne kutatni, majd ez minden évben emelkedne. Ezt az álláspontot nemcsak az '56os kutatók és az '56tal foglalkozók vagy a '90 előtti időszakot kutatók képviselik, hanem a Magyar Tudományos Akadémia ez irányú szakbizottsága és a tudományos közvél emény is. Ellenvetésként hozzák fel, hogy indokolt esetben lehet engedélyt kapni kutatások folytatására. Sajnos, ez nem felel meg annak a transzparenciának, kutathatóságnak, amit az alkotmány biztosít és amit az Alkotmánybíróság is megerősített. Sok keserű tapasztalunk van az elmúlt időből ezzel kapcsolatban, hiszen a kádári időkben is kaptak kutatási lehetőséget bizonyos kutatók - Berecz Jánostól kezdve a belügyi kutatókig és pártkutatókig bezárólag , akik aztán sajátosan, propaganda célra eltorzítva isme rtették azokat az anyagokat, amelyekhez hozzájutottak, és még csak kontrollálni sem lehetett. Nagyon rossz, keserű reflexeink vannak ezzel kapcsolatban. Úgy gondoljuk, hogy tisztába kell tenni ezt a helyzetet, és a 15 éves határidőn kívül bárki számára leh etővé kell tenni a kutatást, mert ez a tudományos munka alapja, hiszen bármikor ellenőrizni kell tudni azokat az adatokat, ismereteket, amelyek a könyvekben publikációként megjelennek. Hadd mondjam el, hogy még mindig nehéz a helyzet. A belügyi irattárban kutattam nagybátyám, Mécs László perével kapcsolatban, akit '53ban ítéltek el. Engedélyt kaptam a belügyminisztertől arra, hogy másolatokat készíttethessek egyes iratokról. Meg is kaptam a másolatokat, de azokból nagyon gondosan ki volt húzva azon személy ek neve, akik nyomozók, fogdaparancsnokok voltak, sőt, még az iratkezelő és az elítélő bíró nevét is kihúzták túlbuzgalomból, és így, titokmentesítve adták át nekem ezeket az iratokat. Annak ellenére, hogy barátom a belügyminiszter, tehát eléggé jó protekc ióm volt ahhoz, hogy megkapjam az engedélyt, a reflexek azonban élnek, működnek, a stempliütögetőkben ott vannak, és a nagybátyám régi, Rákosirendszerben való elítélésével kapcsolatos neveket kitakarták. Azokat nem tudhatnám meg, ha nem tudnám más forrásb ól, kik intézték, ki vezette a nyomozást, ki ítélte el annak idején - aki egyébként öngyilkos lett utána. Tehát szükség van arra, hogy egy törvény világosan szabályozza ezt.
