Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. június 6 (90. szám) - Napirenden kívüli felszólaló: - ELNÖK (dr. Salamon László): - DR. GARAY ISTVÁN (MSZP):
4115 egyetértek, de ezzel együtt megjegyzem: az előző kormánykoalíció hívta életre és tartotta életben olyan formában a végkielégítés intézményét, amely a lakosságot végtelenül irritálta, már az előző ciklusban is. Elismerem, hogy az új parlament, az új koalíció felelőssége, hogy ezt a jelenséget késlekedve kezelte, habár az számára ismert volt és megszüntetése választási ígéretei közé tartozott. A végkielégítés intézményéről és a különleges munkaszerződésekből származó nagy összegű kifizetésekről szólnék egy pár szót. A piacgazdaságban közismert tény a munkaerő mobilitása, az állá shelyváltoztatás, sőt egy emberöltő alatt esetenként többszöri foglalkozás, szakmaváltás is. A piacgazdaság, ha szociális piacgazdaság, ilyen helyzetben védeni köteles a dolgozó érdekeit. Tehát ebben az értelemben a végkielégítés intézménye elfogadható. Habár pont az átlagállampolgár számára nem biztosítja sokszor az átmeneti nehézségek kivédését. A sokmilliós kifizetéseknek ehhez véleményem szerint semmi közük, mert ilyenkor az igen magas előzetes fizetés és jövedelem miatt egzisztenciális problémák nemi gen jöhetnek szóba. Nem beszélve arról, hogy a kiugró jövedelem kimagasló képességeket, teljesítményt feltételez vagy feltételezne, ebben az esetben pedig az illető számára az esélynek jónak kell, kellene lennie a munkaerőpiacon. Elgondolkodtató, hogy a tá rsadalom többi tagja mire számíthat ilyen helyzetben a többmilliós összegekkel szemben. Vajon mit kap egy bányász, aki életét kockáztatva, egészségét nem kímélve dolgozik a föld alatt? Az orvos, aki visszaadja betegeinek egészségét, a pedagógus, aki betűve tésre és tisztességre neveli a jövő nemzedékét? És még sorolhatnám tovább. Speciális kérdés az - véleményem szerint , ha valaki bejut a parlamentbe, képviselő lesz vagy magas állami tisztségbe kerül. Ekkor nem tartom helyesnek, ha a végkielégítés bármilye n formában szóba kerül, vagy utalás, hivatkozás történik az esetleges jövedelemcsökkenésre. Az a bizalom, az a csodálatos érzés, hogy itt ülhetünk a választópolgárok akaratából, nem váltható át aprópénzre, mégha ezt az aprópénzt milliókban mérik is. A jogs zerűségről is szólnék pár szót. Több jogszakértő képviselő kollégám nyilatkozta, hogy a végkielégítések mostani mértéke és a pénzügyminiszter úr juttatása is jogos. Sajnos, azt kell mondanom, manapság sokak számára elérhetetlen vagy nehezen elérhető, vagy éppen érvényesíthető olyan alapvető emberi jog, mint az egészséghez, a tanuláshoz vagy a munkához való jog. A valóban nehéz gazdasági körülményekre hivatkozva korlátoztuk, vontuk meg - néha visszamenőleges hatállyal - lényeges szociális juttatásokat. Gondo lok itt például a családtámogatási rendszer átalakítására. A hivatkozás a nehézségekre, az érvelés a megszorító intézkedések mellett igen nehéz, ha a másik oldalon a társadalmat felháborító jelenségek megoldása késlekedik, mint ahogy ebben az esetben késle kedett. Szociális érzékenység és teljesítményelvűség. Vajon erkölcsileg, szociálisan elfogadható egy olyan országban, ahol milliók élnek létminimumon, hogy vélt vagy valós teljesítmények alapján rendkívül magas jövedelmek keletkezzenek? Nem tagadom a telje sítményelvűséget, a kiugró képességek elismerését. A bankok táján ez a kérdés sem egyértelmű. Kerülendő az általánosítást, tisztelet a kivételnek, mert az a 360 milliárd forint, amelyet konszolidáció címén kellett hogy kapjanak a költségvetésből, az valóba n kiugró teljesítmény, de negatív irányban. Ezt még honorálni több mint elfogadhatatlan. Az pedig már szinte az irracionalitás határát súrolja, igaz, jogerős bírói döntés hiányában, hogy felfüggesztett eljárás alatt levő volt bankvezető 16 milliós végkielé gítésről tárgyal. Elhangzik érvként gyakran az, hogy a pénzintézetek csak részben vannak állami tulajdonban, a magántulajdonos pedig annyit fizet, amennyit akar. Ez sem állja meg a helyét abban a pillanatban,
