Országgyűlési napló - 1995. évi tavaszi ülésszak
1995. február 7 (53. szám) - A Duna egyoldalú elterelése miatt szükséges teendőkről szóló 25/1994. (IV.13.) országgyűlési határozat módosításáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - JUHÁSZ PÁL (SZDSZ):
184 szorongásaink és előítéleteink mennyire megalapozottak vagy mennyire nem, és ne akarjunk a mérnököknél jobb mérnökök lenni. Az egyik szorongás- és előítélettömeg éppen abból a kegyetlen élményből fakad, hogy hogyan nőhet föl a látszólag tiszta gazdasági, műszaki logika őrültséggé, ahogy mindnyájan megéltük - nemcsak Csapody úr - azt az iszony ú abszurdot, hogy volt valaha két reális probléma - az egyik, hogy a folyamszabályozások és az osztrák vízlépcsők miatt ment lejjebb, egyre lejjebb a Duna medre, s ezért kellett valamit csinálni, a másik probléma, hogy a hajózáson változtatni kellett valam it, mert az európai hajóúton éppen ez a Dunarész veszélyes volt , és ennek az ikerproblémának, összetett problémának a megoldásába bejött egy nagy eszme: csináljunk erőművet. Bejött a világ, a természet átalakításának nagy eszméje, és egy tiszta műszaki logika alapján, ugye, belementünk egy őrületbe, amely gazdaságilag nem volt értelmes. Az egész nagy őrület nem volt értelmes, hiszen az itt nyerhető gazdasági hasznok semmik sem voltak, jelentéktelenek voltak az egész költségeivel szemben, környezetileg pe dig olyan átalakítást jelentettek, amelynek messzeható környezeti következményeitől teljesen joggal rettentünk meg mindnyájan. Tehát láttunk arra példát - akik átéltük politizálva a nyolcvanas éveket , hogy tiszta műszaki és gazdasági jószándék őrülethez vezethet. Ráadásul itt még technikailag is kapcsolódik ez az új alkotás ahhoz a régi programhoz. Nem azért, mert annak része lenne, semmilyen értelemben nem része, hanem mert azon program következményei miatt állt elő az a helyzet, hogy most ezt meg kell c sinálnunk. Így még inkább belevetítődnek aggályaink, minden ilyen túl stabil világátalakítással kapcsolatos ellenszenveink, az összes környezetvédelmi reflexünk rámegy erre a gátra. De vigyázzunk, van egy másik, politikailag épp olyan indokolt vágy, rögesz me, szimbólumrendszer, amelyik abból ered, hogy Szigetköz népe úgy éli meg '91 óta a dolgokat, hogy itt a nagyurak veszekednek valamilyen elvont dolgokról - amelyek kapcsán gyakran használják hol a nemzet szót, hol a környezet szót, de ezek csak arra jók, hogy annál huncutabb legyen a dolog , és a nagyurak huzakodásának, presztízsháborújának a levét az itt élőkkel itatják meg: amíg majd eldöntik, hogy melyiknek van igaza, addig mindnyájan belerohadunk. Ez a politikai igény, amelyik innen formálódik és amel yik egyre hangosabb - félreértés ne essék , hogy hagyják már abba a veszekedést, mert nekünk kell itt a hétköznapot megoldani, arra késztethet nagyon sok mindenkit, hogy látványosan cselekedjen. Önmagában a szivattyúzás bár látványos, de borzasztó ingatag valami, ami azt kelteti, hogy valamilyen hatalomtól, pénzügyi helyzettől és hasonlótól függ, hogy most lesze vizem vagy nem lesz vizem, annyi lesze vagy nem. Ezzel szemben a gát megnyugtató megoldás, mert az utána már a természet törvénye szerint tereli oda a vizet, ahova lehet. Borzasztó fontos, hogy megőrizzük ebben a konnotációban a dolgot, ne akarjuk feltétlenül belevetíteni, hogy aki a gát mellett dönt, az így vagy úgy arra játszik, hogy Hágában veszítsünk, mert ez nem igaz, nem szignifikáns ebből a szempontból a dolog. És borzasztó fontos, hogy aki kétségbe vonja, hogy a gát csupán a szűken vett célok szempontjából célszerű megoldás, annak higgyük el, hogy tényleg ezt vonja kétségbe és nem valami mást. Hiszen tudjuk, mi szól a gát ellen. A gát ellen szól részben az, hogy ha véletlenül tényleg gyorsan megszületne a hágai ítélet, és gyorsan új dolgokat kellene csinálni, akkor drágává válik. Ha legalább két évig nincs használatban, drágábbá válik, mint a szivattyúzós megoldás. Akkor nem drágább, ha lega lább két évig használva van. Tehát egy csoda esetén ráfizetünk a gátra. Még nagyobb veszély, hogy a gát azt az illúziót kelti: megoldottunk a kérdést, holott nem, hiszen a fő kérdés nem igazán a víz, az áramló víz a csatornákban, hanem a fő kérdés a talajv ízszint, és nagyon jól tudjuk, hogy a gát önmaga alatt nem tudja megemelni azt a természetét a Dunának, hogy magához szívja a vizet, mert hisz nincs benne saját víz, tehát a talajvíz szívja magához. Tehát
