Országgyűlési napló - 1994. évi tavaszi ülésszak
1994. március 1. kedd, tavaszi ülésszak 8. nap (365.) - A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Dornbach Alajos): - GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
504 a többi tulajdonosról. Nem szólt a részaránytulajdonosokról, és nem szólt általában a mezőgazdasági vagyonról és tulajdonosokról, külön kezelte a kárpótlás kérdését. Az első változat legalább annak akarta adni a földet, akinek valamikor fö ldje volt. A második változatnál a Parlament szépen belesétált egy alkotmányos csapdába, és – ahogy Juhász Pál megfogalmazta a mezőgazdasági bizottság ülésén – odaadtuk vagy odaadta a Parlament a földek jelentős részét a városi középosztályoknak, azaz azok nak, akik nem kötődnek különösebben a földhöz. Persze majd a végén derül ki, hogy ebből mennyi a vélekedés és mennyi a tény. Később újabb remények ébredtek. Jöttek a hírek, hogy 1991 májusában már készen van a szövetkezeti törvény szakmai tervezete. Azt hi ttük, hogy még a nyári forduló előtt bekerül a Parlament elé. Nem került ide, visszavonták ezt a törvényt, mert sokan kifogásolták. Tovább tartott a lebegés. 1991 decemberében végre sikerült kilobbyzni, hogy a Parlamentünk napirendre tűzze a szövetkezeti t örvényt és az átalakulási törvényt. Bár ne sikerült volna – mondták erre sokan az érdekképviseletek részéről – , hiszen a szavazás utolsó setét éjszakáján Zsiros úrék belezsarolták a törvénybe azokat a módosításokat, amelyek a szövetkezeti vagyon többségét kivették azok kezéből, akik működtetik. Természetesen a zsarolást úgy értettem, ahogy akkor Zsiros úr is értette: politikai alku tárgyává tették. Végül is tehát az lett, hogy kárpótlási elemek kerültek ebbe a törvénybe. Született egy aláaknázott törvény, h iszen az emberek joggal érezték magukat tulajdonosnak, mert a törvény azt mondta, hogy ők tulajdonosok. Tulajdonosai voltak valaminek, amiről nem tudták pontosan, hogy micsoda. Másrészt úgy érezték, hogy erkölcsi alapjuk is van arra, hogy tulajdonosnak ére zzék magukat, hiszen az ő vagyonkájuk is elveszett annak idején, amikor erőszakkal megalakították a szövetkezeteket. Ők maguk vagy a hozzátartozóik részt vettek annak a vagyonnak a létrehozásában, működtetésében, amit most osztogatni kellett. Egy törvényil eg kódolt viszályt sikerült elhinteni, ami máig is tart. Az emberek abban lettek érdekeltek, hogy kivigyék a vagyont, azaz sok esetben felszámolják a saját maguk vagy hozzátartozóik munkahelyét, és a kivitt vagyon többségét – mivel ezen vagyonrészek jelent ős részben olyan mértékűek voltak, hogy semmit nem lehetett velük kezdeni, illetve a tulajdonosok olyan helyzetben voltak, hogy ők nem tudtak vele mit kezdeni – kénytelenek voltak saját fogyasztásukra fordítani, messze áron alul eladni, s az gyakran spekul ánsok kezére jutott, vagy elveszett, rozsdásodott. Ezt sem tudjuk még pontosan, mert ez a helyzet is átláthatatlan. Lehet, hogy nem egészen így van, lehetséges, hogy több kivitt vagyon jutott olyan kezekbe, akik tudnak vele mit kezdeni. Ahol már korábban m egindultak a parasztok – mondjuk Bács megyében – , ott valóban az a helyzet néhány faluban, hogy akinek már korábban is volt gazdasági ereje, az vásárolta fel ezeket a mások által kivitt eszközöket, tehát ott legalább működnek – igaz, hogy túl sok a vesztes . Itt tehát a közreműködés elve keveredett az ősiség elvével, és az sem tűnt fel senkinek, hogy a nemzeti vagyon viszonylag kis százalékánál ezeket az elveket érvényesítettük, az állami tulajdonnál pedig egészen más elvek érvényesültek. Egy szűkülő, egyre nagyobb mértékben csökkenő mezőgazdasági vagyonra zúdult rá a jogosultak kinevezése, a valóban jogosultak óriási áradata. (10.40) És ezen a szűkülő vagyonon – mint a molekulák a szűkülő mozgástérben – egyre keményebb civakodás és egyre több sértettség van az emberekben. Óriási tehát a felelősség, mert nemcsak törvényes lehetőséget adunk az embereknek, itt lelkiállapotokról is szó van. Azonkívül maga a törvény elfeledkezett a szövetkezetek sajátosságairól. Többek között azok a szövetkezetek szűntek meg a leg hamarabb, amelyeket a legkönnyebb lett volna átalakítani. Gondolok itt a szakszövetkezetekre. Meg is mondtam annak idején Kocsenda Antal képviselőtársamnak, hogy két év után már igen helyes lenne, ha a kommunisták szidása mellett valamit foglalkozna saját környékével is, hiszen ott a kisgazdák várták tőle, hogy olyan átalakulási
