Országgyűlési napló - 1993. évi őszi ülésszak
1993. október 25. hétfő, őszi ülésszak 17. nap (335.) - A gazdasági kamarákról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Vörös Vince): - BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
1183 Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Egy dologban nem értek egyet Palotás Jánossal, és egyetértek a Kormánnyal, nevezetesen: időszerűnek ítélem, hogy az adózás rendjéről szóló törvényt a Ház módosítsa, hogy ez korszerűsítésre kerüljön. Ezzel nem a rendszeres, évenkénti toldozgatásfoldozgatás elvi alapjait szeretném erősíteni — azzal magam is vitázom — , objektíve azonban azt gondolom, hogy ennek a törvénynek a módosítása elkerülhetetlen. Az indokok mindenki előtt jól ismertek, ismételgetni őket nem igazán célszerű. Közhelyszámba megy mindaz, ami manapság a magyar adómorálról, az adóeltitkolásról, az elképesztő mértékű adókikerülésről szól. Legendás számok keringenek, közülük egy szép tarto mányt államtitkár úr is fölvillantott. Nem igazán lelkesedem ezekért az úgynevezett szakértői becsléseken alapuló legendás számokért. Ezek sokkal inkább félrevezetnek, mintsem megközelítőleg is a valóságot tükrözik, de azt hiszem, nem lehet vitatni, hogy v alóban rendkívül sok jövedelem eltűnik az adóalapokból. Lépni kell tehát. Lépni kell azért is, mert az elmúlt évek adóeljárásról szóló szabályai nem mindig voltak sikeresek. Az jelenik meg az indokolásban is, hogy úgynevezett szövegmódosításokra kerül sor. Ha csak szövegmódosításokról lenne szó, akkor azt üdvözölni lehetne. Haazonban ezek a szövegmódosítások az elmúlt három év kifejezetten rosszul előkészített törvénykezésének a beismerését jelentik, akkor már nem anynyira rózsaszínű a kép. Van ám olyan tör vényhely ebben az adóztatás rendjéről szóló törvényben, ami egyetlenegy alkalommal se tudta kikerülni a módosítást, minden esztendőben módosították. Ezt se koncepciónak, se — hogy is mondjam csak — igényes szakmai előkészítésnek nem lehet hívni. De ezzel e gyütt, ha a hiba fölismert, akkor a módosítás még mindig jobb, mint következetlenül vagy nagyon is következetesen cipelni magunkkal rossz megoldásokat. A dolog lényege tehát: helye van a módosításnak. Hogy szigorítani kell az adózás rendjét, az ugyancsak e léggé evidencia. Azt gondolom, hogy adóelkerülés, fekete gazdaság, rossz adómorál évekkel ezelőtt is volt. Hogy ezeknek a száma gyarapodott, az nem feltétlenül valamiféle természeti csapás. Azt azért nagy pontossággal tudni lehetett, hogy ebben az átalakul ó gazdaságban — ahol a nagy mamut állami vállalatok többékevésbé monolit adóztatása helyébe a kis- és egyéni és társas vállalkozások kevésbé megragadható adóztatása fog lépni — az bizony nem lesz gondmentes. Van még egy nagyon fontos szempont, amiben nagy a különbség a — mondjuk — 34 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Ez pedig az, hogy manapság azt gondolom, hogy a társadalomnak meg a Parlamentnek sokkal nagyobb a fogadókészsége. (18.10) Háromnégy évvel ezelőtt elég nehéz lett volna akár az akkori parla menttel, akár az akkori társadalommal egy ilyen tartalmú vagy ehhez hasonló tartalmú és ehhez hasonló eszközöket felvonultató, az adóztatás rendjét a keményen szigorító törvényt elfogadtatni. Remélem, hogy néhány ponton ezt sem lehet, de mindenesetre ma ez a fajta társadalmi megítélés lényegesen jobban kedvez az adóhatóságnak, a törvényalkotónak, a Kormánynak. Annyival jobban, hogy egy picit félek is; nevezetesen ezzel a fajta többletbizalommal nem lenne szabad visszaélni. A visszaélés ugyanis, sajnos, bume rángként fog visszaütni. Jól megalapozott javaslatokra van szükség. Ezek nem mindig teljesülnek ebben a törvénytervezetben, majd szeretnék egykét példát mondani erre. Másfelől azt gondolom, itt lett volna az ideje — és ezzel adós az előterjesztő — , hogy e lszámoljon, mit is tett az elmúlt három évben saját hatáskörében a Pénzügyminisztérium, az adóhatóság, az adóellenőrzések hatékonyságának javításáért milyen erőfeszítések történtek a törvényalkotáson kívül. Nem egyszerűen jogosítványok kérdése ugyanis, hog y milyen hatékonysággal működik a mindenkori adóellenőrzés. Abból, hogy ez az aktualitás jelen van, és abból, hogy van egy nagyobb társadalmi késztetés és befogadókészség, úgy érzem, — és ne vegyék rossz néven az előterjesztők — , végigvonul az egész előter jesztésen egyfajta cselekvési kényszer, amely időnként már görcsös is. Ebből a görcsös cselekvési kényszerből, sajnos, néhányszor túlhajtott megoldások, szakmailag inkonzisztens javaslatok származnak.
