Országgyűlési napló - 1993. évi tavaszi ülésszak
1993. június 14. hétfő, a tavaszi ülésszak 39. napja - Határozathozatal a Duna egyoldalú elterelése következtében szükséges cselekvési programról szóló országgyűlési határozati javaslat részletes vitára bocsátásáról - A felsőoktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - ILKEI CSABA, DR. (független)
2941 Elkerülhetetlen a felsőoktatás harmadik szintjének, az egyetemi posztgraduális képzésnek a kiépítése, beillesztése a jelenlegi képzési rendszerünket meghaladó struktúrába, ideértve a tudományos fokozatok megszerzésének új és még újabb követel ményrendszerét is. Értő szakemberek mind sűrűbben jelzik azt is: az ifjúsági munkanélküliség feszültségeinek feloldása érdekében máris szükség lenne a középfokú végzettségre épülő, de felsőfokú iskolai végzettséget nem adó, úgynevezett postsecondary képzé s rendszerére. Az ennek révén nyerhető alap, közép- vagy felsőszintű szakképesítés egykét év alatt lenne megszerezhető. Ez a szakképesítés elérhető azon diplomások számára is, akik nem a posztgraduális továbbképzésben vélnék megtalálni átmeneti élethelyz etük kulcsát. Bizony, erre is gondolnunk kell, a nagy multidiszciplináris és regionális egyetemek tervei mellett elkerülendő, hogy a felsőoktatás bezárkózzon saját kapui mögé, kívül hagyva a társadalom tornyosuló, hétköznapi, pragmatikus gondjait. Ezt egyé bként azért sem teheti meg, mert a felértékelődő szerepekhez feltehetően jelentős tulajdont is kap, úgynevezett kihelyezett vagyont. Az intézmények hallgatóinak, oktatóinak, kutatóinak autonómiája számos alapjoggal és új lehetőséggel bővül. Széles a skála, amit a törvénytervezet felvázol. A velük való élés mikéntje, annak színvonala dönti majd el, mennyire érett ma egy egyetem vagy főiskola a szabadság ezen fokára. Jelentősnek tartom a magántanári intézményt és az ahhoz kapcsolódó önálló előadáshirdetési jo g kívánatos visszaállítását. Nem részletezem, de nyilvánvalóan hosszú vita tárgya lesz a tudományos fokozati rendszer átalakítása, a habilitációs eljárás. Izgalmas lesz az intézmények szabályzatainak, statútumainak kidolgozása. És még izgalmasabbak - talán a legizgalmasabbak - a fennmaradó kérdőjelek, azok a ma még hiányzó kormányrendeletek, melyek választ adnak majd a tandíj összegére, a tandíjmentesség mértékére és feltételeire, a hallgatók támogatási rendszerére, a bankok által adható hitelre, a személyi jövedelemadókedvezményekre és így tovább. Vajon mennyire közelednek általuk a különféle szociális esélyek, mennyire lesznek ösztönzőek s mennyire garantálhatók, a társadalom és a gazdaság változó teherbíró képessége mellett? Ezek is a jövő kérdései, mely ek jórészt eldönthetik a felsőoktatás kilátásait abban a többismeretlenes egyenletben, melyben a társadalom változó igényeinek rugalmas követése és a gazdaság teherbíró képességét meghatározó nemzeti összterméknövekedés a kritikus kulcskérdés. Csak a gazd asági növekedés mértéke adhat választ a törvénytervezet legbizonytalanabb kérdésére: a finanszírozásra. A felsőoktatás csak kiemelt költségvetési támogatással képes az ezredfordulóig felzárkózni NyugatEurópához, emelni a hallgatólétszámot és az oktatás sz ínvonalát. A finanszírozás ugyanakkor nem maradhat olyan végső eszköz a kormányzat kezében, amellyel az egyetemek autonómiájával szemben továbbra is megtartja központi befolyását. (16.30) Egyetlen tehetséges hallgató sem maradhat ki az egyetemről azért, me rt saját erejéből nem tudja megfizetni a tandíjat. Feltehetően sokan lesznek olyanok, akik szüleik jövedelme alapján nem tartoznak majd a kedvezményezettek közé, mégsem képesek egyedül állni a tanulmányi költségeket, tehát segítségre szorulnak. A kompenzác iós rendszer bevezetésének garanciái még a homályban maradnak; ki milyen szempontok alapján kerülhet be egyegy intézményen belül abba a szerencsés 10%ba, amely tandíjmentességet élvez. A jelenlegi feltételes módokból nem világos, miben van a hallgatóknak javaslattételi, véleményezési és döntési joga. Az egyetemek felügyeleti szerveinek feladatköreinél megfoghatatlanul összemosódnak az irányítási, véleményezési és tanácsadási szerepkörök. Nem eléggé tisztázott az Akadémia világával való intézményes kapcsol at sem. Az intézmények közötti integrációnak csak egységes irányítás mellett van értelme, s még inkább akkor, ha az integrációban valóban érdekeltek az intézmények és az ott dolgozó munkatársak, mert kölcsönös előnyük származik belőle, például a többletkia dások megtakarítása. A formális modell tartalom
