Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. június 2. kedd, a tavaszi ülésszak 38. napja - A rádióról és a televízióról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - BERTHA ZOLTÁN, DR. (független)
2445 "imperializmus" és társai helyére – a már e mlítettek és a kommunizmus óta folyamatosan megbélyegző "nacionalizmus", "magyarkodás" stb. szavak; s elég ezek imamalomszerű mormolása, máris bekövetkezik, ha futballdrukkerség szintjén is, az ellenzékiség apoteózisa, s a kormányzat ellenszenvessé tétele. A színvonaltalanság eme hadműveletével azonban világossá válhat: a liberális alternatíva, illetve a liberális alternatíva jelenlegi magyarországi gyakorlata – még pontosabban: az, amit annak neveznek – értékelméleti szempontból tökéletesen megbukott. Ugya nis nemhogy disztingválna érték és értéktelen között, nemhogy az értékesnek is juttatna legalább annyi teret, mint az értéktelennek, hanem inkább zsugorítja az előbbit. Ugyan ki tudná bebizonyítani, hogy például mára már természetesen liberálissá vedlett v olt kommunista újságírók kormányellenes kirohanásai a rádió ilyenolyan, s örökösen megismételt klubjaiban, kaszinóiban és egyebütt, mivel és mennyivel magasabbrendűek axiológiai szempontból, mint egy magyar népzenei műsor vagy egy istentisztelet közvetíté se? S ha ezt valaki bizonyítaná, annak a Nobeldíj igen csekély elismerés lenne. Vagy azt, hogy a népi kultúrában, a nemzeti öntudatban rejlő identitáshordozó erők miért kell, hogy oly lebecsülést szenvedjenek a médiában, hogy értelmiségieknek, íróknak, go ndolkodóknak annyiszor kelljen tiltakozni a népzenei, vallási stb. műsorok csökkentése, áthelyezése, kiszolgáltatottsága ellen. Talán csak nem az a baj, hogy a népi kultúra jeltani, esztétikai, morális, metafizikai üzenete és szellemisége kellő ellensúlyát nyújthatná a világtechnokrácia egyneműsítő diktatúrájának, a lelki és eszmei alávettetés mechanizmusának? Németh László A nemzetragasztó című esszéjében tisztán megmutatja, hogy a félműveltséget, a sznobériát, a degenerálódott felfogást miképpen "ideges íti mindaz, ami magyarságára emlékezteti", s milyen a "hisztériás idegenkedés" a közösségierkölcsi hagyományokkal szemben. S ha ma egy fiatal liberális párt szinte kérkedve hangoztatja, hogy az ő magyarságuk olyan természetesség, amelyért nem kell megküzd eni, mint ahogy azt szerintük a kormánypártok teszik, akkor a magyarságtudat évezredes önreflexív, elmélyült lelki, kulturális, irodalmi örökségével, tradíciójával szemben tűnik föl igen határozottan az érzéketlenség, a tájékozatlanság, a korlátoltság és a műveletlenség színében. Mert ha a liberális sajtó az értelmes, választékos beszéden, nyelvhasználaton is gúnyolódik, s mondjuk, a TVhíradó főszerkesztőjét ezért "szépszavúnak" csúfolja, akkor valószínűleg a míves beszédkultúra sem számít valódi értéknek, s helyette nyilván inkább a pösze nyegleséget példázó Esti egyenleg és társai a minta. (Taps a jobb oldalon. – Derültség a bal oldalon.) Jó lenne, ha a televízió nemcsak az évente a nagyvárosok költségeire is elég öthathét vagy nyolc milliárdon felüli p énzből ígérné, hogy biztosítja az európai normát, értéktudatot és színvonalas műsorprogramot. A médiatörvénynek enyhíteni kellene a nyilvánvaló aránytalanságokon, az ellenzék túlhatalmán. Azt ugyanis az egyik liberális párt elnöke is el szokta ismerni, hog y Magyarországon ma a Kormány közjogi értelemben kevesebb jogosítvánnyal, hatáskörrel bír, mint az általában az európai országokban szokásos. Ebből egyszerű logikai művelettel kikövetkeztethető, hogy az ellenzéknek így viszont több befolyása van, még formá lisan is, nemcsak informálisan. Ez maga a túlhatalom – még ha az aggasztóan heveny üldözési mánia megakadályozza is ennek belátását. Ezért kétséges számomra a rádió és televízió alapítványi kuratóriumának tagjai között az öt függetlennek, pártatlannak elké pzelt szakember semlegessége. Módosító javaslatom lehetne, hogy a 28. § (3) bekezdésében ne "öt személy", hanem mondjuk, "három személy" álljon. De ez alighanem változatlanul hagyná azt a lehetőséget, hogy akár egy konszenzusos személy is eldönthet egy vit át olyan irányban, amilyenre az eddigi tapasztalat szerint a konszenzusos személyek bizarr példát mutattak. Sajnos a politika túlságosan beleivódott a közéletbe ahhoz, hogy kulturális értékválasztások, preferenciák a pártoktól teljesen függetlenül érvényes ülhessenek. Pártoknak kell a kulturális
