Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. április 28. kedd, a tavaszi ülésszak 25. napja - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat részletes vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP)
1610 leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, s ezért sohase kérdezd, hogy kiért szól a harang. Érted szól." E gyönyörűszép idézettel szerettem volna bevezetni, hogy nem tudom – és a mai napig nem tudom – elhinni, sem elfogadni, hogy miként lehetett a törvényalkotóknak, és miként lehetett a bizottságoknak egyértelműen, egy fejbólintás nélkül elfogadni a halálok közötti különbséget. Különösképpen érthetetlen számomra, mert végignézve a bizottsági tagok név sorát, nagyon sok református tiszteletesnek a nevével találkoztam, azoknak a neveivel, kiknek szakmájukból származóan, hivatásukból következően naponta kell szólni az élet és a halál egyneműségéről, akik ragyogóan ismerik – remélem – az Ótestamentumot, ism erik a magyar zsidóság sorsát, ismerik a holocaust történetét, és mégis, szavazataikkal, mintegy pálcát törve, elutasították ezt a javaslatot. El tudnám fogadni akkor, ha a Kormány előterjesztője vagy akár az alkotmányügyi bizottság – mint egy másik alkalo mmal megtette – hozna egy párhuzamos javaslatot. Azt mondaná, hogy az egyik élet egymillió forintot ér, a másik pedig csak egy forintot. Akkor azt mondanám, hogy valami történt. Így azonban számomra elfogadhatatlan. Amióta a kárpótlási törvények tervezetei nek tárgyalása elkezdődött, okkal vagy ok nélkül, érzékelhetően vagy kevésbé érzékelhetően, politikai körökben, parlamenti körökben, illetve parlamenten kívüli körökben elindult egyfajta negatív gondolatiság, amelyet én nem tartanék magyarországi politikai antiszemitizmusnak, csupán egy rosszul értelmezett ellenérzésnek, mégpedig annak kapcsán, hogy a magyar zsidóság képviselői vagy pontosabban – mondjuk – én is, a kárpótlási törvények kapcsán nyilvánvalóan – mint ahogy mindenki a saját elképzelése szerint azokat képviseli, kikhez valónak, tartozónak érzi magát – szólok a magyar zsidóság érdekében. Tennem kell két okból. Az egyik, nemzeti kérdésnek tartom a magyar zsidóság sorsának történelmi megítélését, és a kárpótlásban való súlyának megítélését és elbírá lását. És a másik: teszem amiatt, mert kevesen tesszük, és jobban szeretném, ha nem nekem kellene szólni. Nehezen vállakoztam magamban erre a mai fölszólalásra is, pontosan azért, mert úgy érzem, hogy a döntéshez közel állva nagyon nehéz lesz érveket felso rakoztatni. Sokan azt vetik fel, hogy a magyar zsidóság azért kér kárpótlást, mert bűnös nemzetnek tartja a magyarságot. Én nem tudom, kik élnek ezzel a gondolatisággal, én azon az okon és azon a jogon szeretném kérni az egynemű elbírálást a magyar zsidósá gnak, hogy a magyar zsidóság mindig is része volt és része kíván lenni a magyar nemzetnek, és nem a bűnös nemzet címén, hanem mint a nemzet teste. S mert meggyőződésem és szeretném kijelenteni, hogy a magyar zsidóságból a többség úgy gondolja, hogy ezek a tettek nem a nemzethez kapcsolódnak, hanem a nemzet egészséges testén keletkező fekélyek, pattanások, azok, melyekkel – úgymond "önfia vágta sebét", s a nemzet mindig erős volt ahhoz, hogy ezekből meggyógyuljon, s a konzekvenciákat a történelem számára is levonja. Mint magyar, vallásához kötött állampolgár, kérem tehát a tisztelt Házat, hogy gondolkodjon el ezen törvényjavaslat ezen módosításán is, és gondolkodjon el azon, hogy magyar állampolgárok kérnek a nemzettől kárpótlást. Én egy névvel szeretnék – ne m modellezni – csak élni: Radnóti Miklóssal. Radnóti Miklós, ha beillesztjük ebbe a törvénytervezetbe, akkor a különféle kitérők miatt kiesik a kárpótlásból. Szeretném megkérdezni, aki 1944. január 17én, mindenki által ismert csodálatos versében azt tudta írni, hogy "Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország", és aki a Lager Heidenauban, Zagubica fölött a hegyekben jegyzett versei soraiban, a Hetedik eclogában, disztichonokban és hexameterekben kínlódva, miközben "rongyosan és kopaszon, horkolva rö pültek a foglyok Szerbia vak tetejéről a búvó otthoni tájra", meg tudja kérdezni, hogy "Mondd, vane ott haza még, ahol értik a hexametert?" És ez az az út, amelyen Cservenkán, Mohácson és Szentkirályszabadján át – tudjuk, hogy – eljutott Abdáig, ahol "mel lézuhant és átfordult a teste". És ebben a törvényben nem találom az orvoslását, nem tudjuk fölállítani azt a történelmi emlékművet, azt a szellemi emlékművet, amely Radnóti Miklós szobrai mellé kellene, hogy kerüljön. Rendkívüli módon sajnálom.
