Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. február 10. hétfő, a tavaszi ülésszak 3. napja - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ)
161 újratemetésén elhangzott beszédében, amikor is azt mondotta: Egy népet a múlt közös vállalása tehet csak nemzetté. Tisztelt Ház! Végezetül: összeférhetetlennek tartom azt a jelen helyzetet, melyben egyrészről az alapv ető emberi jogok sérelmére elkövetett jogtalanságok részleges orvoslására keresünk törvényes megoldást, másrészről nem konszenzussal hozzuk meg az ezen jogtalanságok, gyilkosságok elkövetőinek felelősségre vonásáról szóló törvényeket. Sőt – horribile dictu – sorainkban ülhet még ma is olyan képviselő, aki pufajkás nemzetőrként – köznyelven: verőlegényként – vett vagy vehetett részt a jogtalanságok végrehajtásában, azóta is bűnbocsánati kérelem nélkül. Ám lehetséges, hogy Saul megtért az elmúlt évek alatt, d e ennek megítélése: az ítélet az Úr dolga. Úgy tűnik, ezt Saul is, akarom mondani, Julius is tudja, hiszen múlt heti felszólalásában már a pápa őszentségét is idézte önmagát támogatandó, ezzel bizonyítva az egyház felé fordulatát, úgymond pálfordulását. It t azonban a Földön a törvényhozás a mi dolgunk, az ítélkezés pedig a bíróságé. Bízom benne, hogy egyik sem késik már soká. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.) ELNÖK (Szűrös Mátyás) : Megadom a szót dr. Szigethy István képviselő úrnak, Szaba d Demokraták Szövetsége. Felszólaló: Dr. Szigethy István (SZDSZ) SZIGETHY ISTVÁN, DR. (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Gadó György plasztikusan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen sérelmeknek az orvoslására kell ezt a törvényt meg hozni. Torgyán József pedig egy másik nagyon fontos kérdéssel foglalkozott: a vagyoni kárpótlással. Több módosítási indítványt terjesztettem elő, ezeknek túlnyomó része részletkérdésekkel foglalkozik, amelyekről a részletes vitában kell majd szólnunk. Ez a két kérdés azonban annyira fontos, hogy az ezeket érintő kérdéseket az előtt szeretném röviden indokolni, mielőtt a bizottsági vitákra sor kerülne. A 9. § a következőket tartalmazza: "Ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, és a t úlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, az életjáradék kiszámításánál az alábbi időtartamokat kell figyelembe venni: szabadságvesztés büntetése esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték, életfogytig tartó szabadságvesztés büntetése esetén 20 évet, int ernálás esetén egy év hat hónapot, közbiztonsági őrizet esetén 6 hónapot, kényszerlakhelykijelölés esetén 2 évet, munkaszolgálat esetén 2 évet, a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás esetén 3 évet, a szovjet bírósági ítéletre vagy más sz ovjet hatósági intézkedés alapján végrehajtott szabadságelvonás esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték, kötelezték, ha pedig ez nem bizonyítható, 8 évet, végül deportálás esetén 8 hónapot." Nos, a törvényjavaslat a különböző szabadságelvoná sok idején életüket vesztettek kárpótlását így különböző időtartamok alapján kívánja kiszámítani. Ezekből a számokból arra lehet következtetni, hogy a szabadságelvonás konkrét formájának várható leghosszabb időtartama a megkülönböztetés alapja. A törvényja vaslat indokolása egyébként ugyancsak erre utal. Álláspontunk szerint – ahogy Mécs Imre és Gadó György is már kifejtette – ilyen megkülönböztetés több szempontból elfogadhatatlan. Halál és halál között morálisan nem lehet megkülönböztetést tenni, különösen nem ilyen alapon. Ha valakit a szovjet bíróság ítélt el, de nem ismert a szabadságvesztés tartama, akkor 8 évet kellene figyelembe venni, ha viszont közbiztonsági őrizetben halt meg, akkor csak 6 hónapot, bár lehet, hogy ténylegesen ő élt tovább a szabads ág elvonása alatt, tovább tartott az ezzel való meghurcoltatása. Nem magyarázható meg semmilyen formában sem, hogy miért 16szoros a kárpótlás különbsége, ha mindkettő végül is az életét vesztette.
