Országgyűlési napló - 1992. évi tavaszi ülésszak
1992. február 10. hétfő, a tavaszi ülésszak 3. napja - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - HORVÁTH BÉLA (MDF)
152 Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az MDF vezette Kormány újabb kárpótlási törvényjavaslatot t erjesztett be a tisztelt Ház elé. És ha megnézzük, a törvényjavaslatnak a címe is már önmagában borzongató, úgy szól, hogy Az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlása. Tehát ezekről a személyekről szól. Úgy érzem, m ikor erről a törvényjavaslatról szólok, akkor egy gyászbeszédet kell tartani, hisz temetésen vagyunk: demokráciánk temeti az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek terrorját és igazságtalanságait, temetjük a politikai gyilkosságnak még a gondolatát is, temetjü k a politikai okból történő bebörtönözésnek a lehetőségét. S temetjük a temetetleneket, a XX. század második felének magyar abszurditását, mikor már a temetés is egyfajta igazságtétel. A földrögök, amik a kommunizmus koporsóján koppannak, mindmind egy fél behagyott, félbetört, megalázott, korán véget vetett magyar életet testesítenek meg. S úgy gondolom, hogy e törvényjavaslat elfogadása után ezek a földrögök egy nagy hegyként fognak ránehezedni egy letűnt eszmeiség sírjára. És a képviselői irodaház mellett álló Marx és Engels is szemlesütve nézi, tűnődik el azon, hogy utópiájából hogyan vált ilyen véres valóság. Bár ahogy ma reggel néztük a reggeli adást, a Nap TVt, egyes fiatal marxisták egy kézlegyintéssel intézik el az elmúlt évtizedeket. Tisztelt Elnök Úr! Egy ügyrendi javaslattal szeretnék élni ön felé. Javaslom, hogy a politikai okokból életüket vesztettek és szabadságuktól jogtalanul megfosztottakról szóló törvényjavaslat végső szövegének elfogadása után, a végszavazás után a tisztelt Ház egyperces n éma vigyázzállással emlékezzen meg érintett honfitársainkról. S kérem az elnök urat, hogy a házbizottságban megfelelő időben ezt a javaslatomat képviselje. Tisztelt Ház! A miniszteri expozé és a frakcióvezérszónokok felszólalása után én most a törvényjava slat kapcsán egy olyan társadalmi csoportról szeretnék röviden szólni, amelyről az eddigiekben nem esett szó, nevezetesen az egyházakról, mert az egyházak, a felekezetek, a lelkészek, az apácák és a szerzetesek üldözéséről is beszélni kell. Módosító indítv ányommal is éppen az ő kárpótlásukat teszem teljessé. Mikor is kezdődött hajtóvadászatuk és miért? 1946. június 4én Rajk László belügyminiszter rendeleti úton feloszlatta a Magyar Cserkészszövetséget és a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testületét, a KALOTot. Egykét héten belül további, mintegy 1500 társadalmi egyesületet és egyházi ifjúsági szervezetet szüntetett meg. Rákosi Mátyás '48 januárjában bejelentette, hogy pártja az év végéig le fog számolni a klerikális reakcióval, és '48 j úniusában az Országgyűlés elfogadta a 33. törvénycikket az egyházi iskolák államosításáról. 6500 egyházi iskola került állami tulajdonba. És elérkezünk 1950hez, a borzalmak hajnalához, amikor 1950 nyarán több hullámban Rákosiék drasztikusan, az ÁVH irányí tásával internálták előbb a határsávból, majd máshonnan is a szerzeteseket és apácákat, Rákosi cinikus szavai szerint "a külföld kérésére". Napjainkban egyre többen kérdezik meg a barna vagy éppen fehér ruhás szerzetesekről, hogy kik is ők és vajon miért ü ldözte a kommunista rendszer őket. A szerzetesrendek a második világháború utáni újjáépítésből tisztességesen kivették a részüket, '45 őszétől minden iskolában folytatták a tanítást. Mint már említettem, '48ban a katolikus egyház térdrekényszerítésének el ső lépése az iskolák államosítása volt. A hajdani piarista diák, Ortutay Gyula miniszterként egykori tanárával, a piarista Sík Sándorral is szembekerült, ám a hatalom mámorában készségesen eljátszotta a ráosztott szerepet, és felszámolta a szerzetesi iskol ákat, a magyar kultúra fellegvárait. A tanítórendek munka nélkül maradtak, az iskolákból kitiltották őket. A diktatúra részéről a szerzetesrendek 1950 nyarán történt felszámolása ennek a lépésnek a folytatása volt, mérhetetlen károkat okozva az egész magya r nemzetnek. A szerzetesrendek felszámolása, az elhurcolás durvaságai, az embertelenség, a fizikai megsemmisítés teljesen indokolatlan volt. Nem értelmezhető másként, mint a megfélemlítés eszközeként. S mint a levéltárak kutatói tudják – többnyire csak ők – , az elmúlt rendszer nem válogatott a módszerekben. Ám a közvélemény, az azóta felnőtt generáció szinte semmit sem tud az életüktől és szabadságuktól politikai okokból megfosztott egyházi személyekről. Csak néhány nevet említek felvillanásképpen,
