Országgyűlési napló - 1991. évi téli rendkívüli ülésszak
1992. január 20. hétfő, a téli rendkívüli ülésszak 12. napja - A társadalombiztosítási alap 1992. évi költségvetéséről, illetőleg a társadalombiztosítási alapról rendelkező 1988. évi XXI. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - FREUND TAMÁS, DR. (SZDSZ)
1200 tengeri kígyóvá terebélyesedett. A dolog morális oldalát nézve szeretném aláhúzni, hogy nem az orvostársadalomnak kel l a szemére vetni a hálapénzrendszer meglétét, hiszen ebben a helyzetben az akkor csupa nagybetűvel írt szocialista egészségügypolitika kényszerítette bele az orvosokat. Mindennek a tetejébe ugyanez a politika az elmúlt évtizedekben több alkalommal oktroj álta az orvosok nyakába a saját tehetetlenségét, és a 60as, 70es években is tanúi lehettünk az orvosokat bűnbakká tévő, őket a lakossággal szembeállító politikai kampányoknak. A rendszer kialakulása és elterjedése egyértelműen az előző rezsim vétke, mikö zben az idő múlásával fokozatosan jelenik meg a jelenlegi népjóléti kormányzat növekvő felelőssége is. Közhelyszámba megy, de igaz, hogy a magyar egészségügyet jelenleg az egészségügyi dolgozók, az orvosok lelkiismeretessége és a hálapénzrendszer tartja ös sze. Tényként kell elfogadni, hogy a legtöbb orvos jövedelmének kisebbnagyobb része paraszolvenciából származik. Becslések szerint évi 20 – 40 milliárd forintról van szó, ami az egészségügy költségvetésének mintegy 30%a. Enélkül a magyar orvosok jövedelme nem érné el a fejlődő országokban dolgozó kollégáikét sem. A hálapénzrendszer adminisztratív kiiktatása az orvosok jövedelmének jelentős emelése nélkül az egészségügy összeomlásához vezethetne, aminek a lakosság látná a kárát. Ez a rendszer azonban egy ros sz rendszer, amelynek a lehető leggyorsabb átalakítása feltétlenül szükséges. Rossz ez a rendszer azért, mert gazdasági oldalról pazarlásra ösztönöz, ezzel jelentős veszteséget okoz a társadalombiztosításnak. Rossz ez a rendszer azért, mert gyakran orvossz akmai szempontból sem a helyes tevékenységre ösztönzi az orvosokat. Rossz ez a rendszer azért, mert rendkívül igazságtalanul osztja el a jövedelmeket. S végül rossz ez a rendszer azért is, mert az Európai Gazdasági Közösség egészségügyi rendszerével nem ko mpatibilis. Mindezzel szemben egy valódi biztosítási elven működő egészségügy lenne az alternatíva. Az azonban, ahogy a népjóléti kormányzat ezt a családorvoslás bevezetésével tervezi, eleve kudarcra van ítélve. Ha összevetem, hogy a családi orvos számára a biztosítási elven való működés jó esetben már akár havi 2 – 3000 forintot is hozhat a konyhára, szemben a paraszolvencia esetleg tízezres nagyságrendjével, akkor előre látható, hogy a biztosítási elv csak vesztes lehet ebben az összehasonlításban, és a sik ertelenség megjósolható. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy, a paraszolvenciát kiiktató, az elvárható orvosjövedelmeket garantáló, valódi biztosítási elven működő egészségügyi rendszer, nos, ehhez a népjóléti kormányzatnak, mint korábban mondottam, rövid és hossz ú távú összehangolt intézkedési csomagokat kellene kidolgoznia. Mindehhez meg kellene nyernie az orvostársadalom támogatását, hiszen a paraszolvenciarendszer megléte a 37 ezer magyar orvosból 36 ezernek nem érdeke, ugyanúgy, ahogy a lakosságnak sem. A nép jóléti kormányzatnak őszinte kísérletet kellene tennie a hatpárti konszenzus megteremtésére ebben az alapvető kérdésben. Mindezek után politikai döntést kellene hozni arról, hogy az egészségügyben dolgozók jövedelmének forrásaként az évi 20 – 40 milliárdos p araszolvencia milyen eszközökkel kerüljön becsatornázásra a lakosságtól a biztosítási rendszerbe, és milyen elvek szerint kerüljön sor annak szétosztására. Ez az orvosok jövedelmének jelentős emelkedését jelentené és a hálapénzrendszer megszűntét. Ehhez az onban világos kormányzati szándékra is szükség lenne, ez azonban nem látható. Az előzőekben vázolt lényegi kérdésekkel szemben mire helyezte a Kormány a fő hangsúlyt? Az orvosok fizetését meghatározó bonyolult pontrendszer technikai részleteivel foglalkozo tt, ami a cselekvési programban vázolt módon előre láthatóan bevezethetetlennek bizonyult. A pontrendszer technikai részleteire való koncentrálás azonban alapvető kérdések tisztázásától vonta el az energiát. Utolsó megjegyzésként a különböző törvényjavasla tok összehangolatlanságához térek vissza. Az elfogadott országgyűlési határozat általános költségvetési garanciát fogalmaz meg a tb költségvetése tekintetében. A '92es költségvetésben erről azonban szó sincs. Nincs egyetlen szó azonban arról sem, hogy mié rt marad el az állami garancia. Két dologra gondolhatunk: vagy az előterjesztők szándéka ellenére maradt ki a törvény szövegéből, vagy arra számítottak, hogy elkerüli a figyelmüket ez az alapvető változás. Őszintén remélem, hogy nem erről van szó.
