Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. március 4. hétfő, a tavaszi ülésszak 9. napja - Az ülésnap megnyitása - Napirend előtt - ELNÖK (Szabad György): - ELEK ISTVÁN (MDF)
529 politikacsinálás új rendszerében, tisztelet természetesen a kivételeknek. Ennek a helykeresésnek, szerepkeresésnek a bizonytalanságai pedig erősen befolyásolják a mi közös teljesítményünket. Amikor a tavalyi választásokat követően elkezdte munkáját a Parlament, megalakult a koalíciós Kormány, sokan azt gondolták, ezzel adva vannak a feltételek ahhoz, hogy a politikai és a gazdasági rendszerváltás lépései immáron nyugodt tempóban, de viszonylag gyorsan, jó légkörben követhessék egymást, a többség akaratából létrejött törvényhozó és végrehajtó hatalom szabályozott együttműködésének megfelelően. A bizakodásra okot adhatot t az is, hogy csak olyan pártok jutottak be a Parlamentbe, amelyek különféle előélet után és eltérő megfontolásból ugyan, de egyetértettek abban, hogy az elmúlt korszakot le kell zárni, és egyetértettek a politikai demokrácia, a jogállamiság és a piacgazda ság megteremtésének programjában. A közvetlen feladat pedig éppen ez volt. A politikai és a gazdasági rendszerváltás következetes végigvitele, egyrészt elszámolás az előző korszakkal, másrészt a demokratikus jogállam és a piacgazdaság hiányzó intézményrend szerének, működési szabályainak a megteremtése. Ha visszatekintünk erre a mögöttünk lévő szakaszra, és körbepillantunk magunkon, kétségtelenül azt tapasztaljuk, hogy a magyar társadalomban meglehetősen erős az elégedetlenség az új politikai rendszer teljes ítményével, másmás mértékben, de egyaránt érinti ez a Parlamentet, a Parlament frakcióit, a Kormányt, az ellenzéki pártokat, s nemcsak kívülről fogalmazódik meg ez az elégedetlenség a legaktívabb politikacsináló réteggel szemben, hanem itt belül is megfog almazódik, megfogalmazzuk egymással szemben. Kifejezi az ellenzék a koalícióval, a Kormányával szemben, kifejezik a kormánypártok a saját Kormányukkal szemben, kormánypártok tagjai a kormánypártok vezetőivel szemben, sőt kifejezik az ellenzéki pártok tagja i is saját pártvezetőikkel szemben. Röviden: a közhangulat, ami a Parlamentben is, Parlamenten kívül is elég erős, az, hogy politikai demokráciánk teljesítménye kisebb, mint amilyenre számított a közvélemény, és mint amilyenre mi magunk is számítottunk. Fö ltehető persze a kérdés: nem volte eleve túlzott és megalapozatlan ez a várakozás? Azt gondolom, bizonyosan az volt. Mert valamennyi párt beszélt ugyan a választások előtt a ránk váró nehézségekről, és tudomásom szerint egyik, Parlamentbe bejutott párt se m ígért csodaszert, nem ígérte, hogy rövid távon gazdasági felemelkedés következik. De mégis, mintegy ezzel szemben is, a tényekkel szemben is volt valamifajta fölfokozott várakozás, ami azért is érthető, mert nagyon jól tudjuk, hogy világos képe a széles társadalomnak sem és a pártpolitikusok rétegének sem volt, és nem is lehetett arról, ami ránk vár. Ennek a várakozásnak tehát, amit a valóságos helyzet fogyatékos ismerete, a politikai rendszerváltáshoz fűzött, társadalomlélektanilag egyébként érthető fölf okozott várakozás is magyaráz, eleve nem lehetett megfelelni. Némi csalódottságnak és illúzióvesztésnek előbbutóbb mindenképpen el kellett következnie. A kérdés már most az, indokolte, szükségszerűe a mértéke, s hogy ennek mérséklésére nem tehettünk vol nae többet, hogy kielégítően indokoljáke teljesítményünket az aránytalan nehézségek? Bizonyosan nem! Magától értetődően része van ebben a Kormány, a kormánypártok és az ellenzék saját hibáinak is, másra át nem hárítható készületlenségeknek, alkalmatlansá goknak, rossz ötleteknek. Én azonban nem ezzel szeretnék foglalkozni! Ezek ugyanis olyan adottságok, melyeket megváltoztatni nehéz. Van valami azonban, ami ennél sokkal fontosabbnak látszik, az, amit szerepzavarnak neveztem az elején, s amit valahogyan úgy lehetne leírni, hogy nem találjuk igazán a jelmezt, nem találjuk igazán a szavakat; azokat a szavakat, amelyeket a saját szerepünkben kellene elmondani. Nem találjuk igazán a hangot, azt a hangot, amellyel egymáshoz kellene fordulnunk itt, a Parlamentben, az ellenzéki pártok tagjaihoz, saját frakciótársainkhoz, a közvéleményhez. Márpedig tudomásul kell vennünk, hogy közös a felelősségünk!
