Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. február 18. hétfő, a tavaszi ülésszak 5. napja - A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szűrös Mátyás): - CSÉPE BÉLA (KDNP)
303 majdani kárpótlási törvény a társ adalmat. Mindannyian érezzük, hogy egy ilyen politikai destabilizáció küszöbén is állunk esetleg. Én hallottam ilyen kifejezést is ma már, hogy "polgárháború", ami nagyon megütötte a fülemet, és hogy "békeidőben háborús állapotokat akar előidézni a Kormány ". Ezzel a gondolattal kezdeném, hogy valahogy ezt én nem tudom elhinni, és elfogadni akkor, amikor a magyar nép ehhez a páratlan történelmi pillanathoz, lehetőséghez jutott, hogy Európához tud csatlakozni, és demokráciát tud alkotni, akkor ez úgy kerülne be a történelembe, hogy mi, a magyar nép, ezzel a lehetőséggel nem tudtunk élni, mert összevesztünk a tulajdonon. Én a magam részéről ezt egy képtelenségnek tartom, és nem is hiszem, hogy ez fog bekövetkezni. Ilyen a hozzáállásom ehhez a törvényjavaslathoz . A másik kérdés, ami nagyon foglalkoztatott, ez a moralitási kérdés. Természetes dolog, ugye, a reprivatizáció híveinek megvan a szilárd elvi alapja, és ezt morálisnak is lehet felfogni, hogy amit elvettek, az visszajár, lehetőleg sértetlenül és hibátlanu l. Ez így egy tisztán elvi és morális alap. Ugyanakkor a FIDESZ részéről is konkrétan elhangzott – följegyeztem – , hogy az ő döntésüket, amely mindannyiunk előtt ismeretes, hogy a törvényjavaslatról mit mondanak, morális indokból hozták. Akkor valahol mégi scsak kell lenni egy morális igazságnak, és ez foglalkoztat engem, és valahogy én arra a merész dologra vállalkoznék, hogy a kisgazdáknak és a FIDESZnek az igazságát valahol megpróbáljam összehozni. Mert alapvetően optimista ember vagyok, és bízom abban, hogy minden vitából valami konstruktív dolog jön ki, és ilyen módon itt is meg fog születni egy olyan törvény, amely ha nem is tökéletesen és jól fog működni, de lényegében megoldja ezt a nagy társadalmi várakozást és feszültséget, amely megelőzi. Akkor, a mikor én ezen gondolkodtam, ezen a főleg morális összeütközésen, hogy most kinek van itt igaza, akkor eszembe jutott egy hasonlat – elnézést, én szeretek hasonlatokkal élni, de úgy gondolom, hogy ez mindig egy kicsit plasztikusabb, mint hogyha szárazon fej ezi ki magát az ember. Éspedig eszembe jutott a Laokoónszoborcsoport, amelyen – ugye ismeretes mindenki előtt – az apát és a fiait marják a kígyók. Én ezt úgy alkalmazom ide, hogy a nemzet testére mintegy 40 éve fölrakták a kígyókat. Ezek a kígyók jelenle g is marcangolják a nemzet testét, mert ami változás eddig bekövetkezett, az ebben a hasonlatban csak annyi, hogy most már meg lehet nevezni a kígyókat, nevén lehet nevezni, de még nem történt meg a kígyóknak a levétele. Nos, nyilvánvaló dolog, hogy a tula jdonviszonyoknak ez a fajta rendezése egy nagyon fontos lépés – ha szabad így mondani – a kígyók levételében. De ugyanakkor meggyőződésem, hogy a 40 évvel ezelőtti helyzet, tehát amikor a kígyókat felrakták, és most, amikor le kell venni, nem azonos élethe lyzet. Nem azonos élethelyzet: a nemzet a kígyók levételekor ezer sebből vérzik. Akkor, ha nem is teljesen, de ebből a példa szempontjából egészséges volt, most pedig ezer sebből vérzik. Ezért mondanám én arra az orvoshasonlatra – ami úgy hangzott, miféle orvos az, aki nem gyógyítja meg a tüdőgyulladást azért, mert nem tudja meggyógyítani az AIDSt. Én azt a hasonlatot alkalmaznám, az is miféle orvos, aki az ezer sebből vérző nemzetnek a testét úgy akarja gyógyítani, hogy csak az egyik sebbel törődik, a más ikkal nem. Tehát itt tulajdonképpen valamennyi, az összes sebbel törődni kell, és véleményem szerint ez okozza ezt a komplikációt, amelyet mindannyian ennél a törvényjavaslatnál érzünk. Ebből a hasonlatomból – én nem akarok csak a hasonlatok szintjén és az általánosságok szintjén maradni – én a következőket szeretném levezetni. Mondtam, hogy nem azonos élethelyzet. Az élethelyzetnek kell diktálnia a cselekvést, amihez remélem, hogy mindannyian fel fogunk nőni. A cselekvésünknek ebből a szempontból az alapál lása véleményem szerint egy gazdaságossági szükségesség. Ezt már többen megfogalmazták, de meg kell itt ismételnem, ez pedig az, hogy nagyon rövid időn belül a gazdaság szempontjából mindenképpen tisztázandó, hogy ki birtokolja a földet, a termelési eszköz öket, mert csak így lehet beruházni, külföldi tőkét bevonni, hogyha ezek a tulajdonviszonyok rendeződnek. Én ezt helyezném elsősorban előre, és ezzel úgy vélem, hogy nem sértettem meg azt a bizonyos moralitási elvet sem.
