Országgyűlési napló - 1991. évi tavaszi ülésszak
1991. február 18. hétfő, a tavaszi ülésszak 5. napja - A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Szabad György): - ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
271 Ezt az átlagkeresetet dolgozta fel és számította ki a Pénzügykutató Részvénytársaság és figyelembe véve az inflációs rátát, havi 11 ezer forintban állap ította meg. Ezt kapnák az áldozatok minden bent töltött hónapra. Három év esetén is csupán 396 ezer forintról van szó. Azt hiszem, ebből látható, hogy milyen nagyfokú degresszivitás érvényesül itt. Nem szerepel ebben semmilyen szubjektív elem. Nincs benne semmi a megaláztatásokból, az elszenvedett kínzásokból, a magánéleti veszteségekből. És nincs benne a szabadulás után évtizedekig továbbra is tapasztalt mellőzöttség, háttérbeszorítottság. Egyeseket kivéve egész hátralévő életükben nem jutottak képességükn ek és képzettségüknek megfelelő keresethez. Itt kell kitérnem arra az egyre többet hangoztatott érvre, amelyet két egymással nem éppen szoros kapcsolatban levő párt is felhasznált állásfoglalásában. Ez pedig úgy hangzik, hogy minden emberfia, aki az elmúlt négy évtizedben itt élt, az kizsákmányolás áldozata volt, az keresetének csak egy részét kapta meg, így hozzájárult az állami vagyon kialakulásához. Köszönöm ennek a két egymástól eltérő ideológiájú pártnak, hogy alátámasztják ezzel a szabadságvesztést sz envedett jogosultságát, hiszen ha a szabad embert is kizsákmányolták, akkor mennyivel inkább áll ez azokra, akik fogság után lettek ilyen kizsákmányolt, méghozzá másodosztályú állampolgárok. Ennyit arról, hogy mindenkinek adjunke kárpótlási jegyet. A poli tikai okból szabadságvesztést szenvedett állampolgárok részére az előzőekben említett mérték alapján megközelítőleg 25 milliárd forint értékű kárpótlási jegyet kell majd kiállítani. Itt kell kitérnem a pénzügyminiszter úr nyilatkozatára. Első megállapításr a megnyerő volt számomra, mert tisztán látja, hogy a kárpótlás alapvetően politikai kérdés. Ebben az is benne van, hogy a fontossági sorrendben sok mindent megelőz. De nézzük csak a számokat. Ha elfogadjuk az 1800 milliárdot mint állami vagyont – ami mélye n aláértékelt összeget jelent (Így van! – közbeszólás középről) – , azt is fogadjuk el, hogy a jó gazda mindig igyekszik tartalékra szert tenni, akkor nehéz megérteni a pénzügyminiszter úrtól a szokatlan pesszimista hangot. Nem hiszem, hogy bárki túlzott kö vetelésnek tekinthetné az állami vagyon 1,5%át alig kitevő összeget. Akár annak sem lehet akadálya, hogy az önkormányzatok 300 milliárdjából csípjük le azt az esetleg hiányzó tételt, hiszen az önkormányzatok is érdekeltek abban, hogy polgáraik közvetlenül is megerősödjenek. Azt is felhozhatnám, hogy az akkori közigazgatási szerveknek is volt sajnálatos módon szerepük a lakossággal szemben hozott terrorintézkedésekben. Hogy ez mennyire így van, mutatja Hatvan város példája. Hatvan tanácsa még 1989 végén úgy döntött, hogy a városi költségvetés terhére ad kárpótlást a kitelepített és ezáltal lakásuktól és ingóságuktól megfosztott polgáraiknak. Ha tisztán gazdasági szempontból nézzük a kérdést, akkor lehetetlen össze nem kapcsolni a kárpótlást a privatizálással . Nagyon jól tudjuk, hogy a privatizálás egyik legnagyobb akadálya a hazai kereslet gyengesége. A kárpótlási jeggyel elősegíthetjük a hazai erők fokozottabb bevonását a privatizációba, mert olyan tartalékokat is elő fog csalni, amelyek egyébként nem bújnán ak elő, nem mernének bekapcsolódni. Ezekre a kárpótlási jegyekre egyébként sokan fognak földet igényelni, amit lehetővé is kell tenni a számukra. Már csak azért is túlzottnak tartom a kárpótlási jegyek kapcsán inflációs veszélyről beszélni. Egy nagyon font os szempontot viszont nem említett a pénzügyminiszter úr, ez pedig az a kérdés, hogy kiktől vették el ezeket a vagyonokat, amelyeket most úgyahogy közvetve akarnak visszaadni. A vagyonok oroszlánrészét éppen azoktól vették el, akik bekerültek a politikai okból szabadságvesztést szenvedettek nagy táborába. Már ezért sem lehet a kárpótlást csak a vagyoni kárra korlátozni. Külön kell foglalkozni az ítéletekkel kimondott vagyonelkobzásokkal. (Gyér taps a Kisgazdapárt padsoraiban.) Mindezekből azt állapíthatjuk meg, hogy a kárpótlási törvény általunk javasolt kiterjesztése nem ütközik áthághatatlan gazdasági problémákba, mert a pénzügyminiszter úr által felvázolt számokból az derül ki, hogy az 1400 milliárd állami vagyon elegendő fedezetet nyújt a hasonló összeg ű állami adósságra. De remélem, nem gondol arra, hogy az állami vagyon értékesítéséből vissza akarja fizetni
