Országgyűlési napló - 1990. évi téli rendkívüli ülésszak
1991. január 21. hétfő, a téli rendkívüli ülésszak 12. napja - Napirend előtt - ELNÖK (Szabad György): - BOTOS KATALIN, DR. tárca nélküli miniszter:
694 többek között nem ütötték el a népet a köztársasági eln ök választásának jogától, ők egy kicsit szegényebbek, kicsit bátrabbak, de itt a soha vissza nem térő alkalom! Én eddig ebben a Parlamentben több határozott kérdést fogalmaztam meg. Az illetékesek legtöbbször úgy viselkedtek, mint Ulysses – ismertebb nevén Odüsszeusz – , mikor a szirének szigete mellett haladt el. Most újabb határozott kéréssel fordulok a miniszterelnök úrhoz és a pénzügyminiszter úrhoz: kérem, hogy záros határidőn belül tegyék le elénk azt a pontos kimutatást, amely a múlt rendszer államadó sságait tartalmazza. Kitől, mikor, milyen összegeket vettek fel, milyen célra, milyen feltételekkel, és kik írták alá ezeket a szerződéseket? Kinek, mennyit és mikor fizettek vissza? Pontosan mennyi adósság és mennyi kamat van még hátra? Melyek azok a kölc sönök, amelyeket már az új Kormány vett föl? Milyen feltételekkel kötöttek hitelszerződéseket, és milyen célra igényelték, illetve fordították ezeket az összegeket – mert ezekkel már nekünk kell elszámolnunk! És mielőtt még demagógiával vagy populista reto rikával vádolnának… (zaj) … bízom benne, elmúlt az idő, hogy bárkit azért, mert más a véleménye, meg lehet bélyegezni: "demagóg", "osztályidegen" vagy esetleg "a nép ellensége" jelzőkkel. Tisztelt Ház! A magyar történelem során hagyománnyá vált, hogy ha az egyetemes, európai magyar óhaj testet öltött, mindig akadt egy vadkan, egy vaddisznó, amelyik – természetesen véletlenül – halálra sebezte. (Zaj.) Sem háborút, sem adósrabszolgaságot nem akar soha többé ez az ország! Hangsúlyozom, hogy történelmi pillana t előtt állunk. Ha a Parlament ezekben a kérdésekben a nép óhajának megfelelően cselekszik, vagyis szövetségre lép a politika a közakarattal, nem lehet annyi vaddisznó, hogy az európai demokráciák színteréről letapossanak bennünket. Nem kellene hát félnünk , mert ezzel kínálnánk a világ számára a legtöbbet: egy békés, szabad ország, Európa gyöngyszeme lehetne, ha másért nem, hát történelmi jogon azért, mert megvédtük Európát, elődeink megvédték Európát a tatárokkal, a törökökkel szemben, és 150 év alatt, amí g a magyarság csaknem elvérzett, Európa valójában szabadon virágozhatott. Ezért szól a harang világszerte. Ez adjon bátorítást mindannyiunknak a Himnusz születésének előestéjén, hogy van remény! Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.) ELNÖK (Szabad György) : Köszönöm. A monitoron Botos Katalin miniszterasszony neve jelent meg. Napirend előtti felszólaló: Dr. Botos Katalin tárca nélküli miniszter BOTOS KATALIN, DR. tárca nélküli miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon röviden szeretnék reagálni arra, amit az előbb hallottunk; nem azért, mintha a Ház ennek a tisztázására rászorulna, inkább azért, hogy ne maradjanak szó nélkül a kormányzat részéről az előbb elhangzott szavak. Szeretnék aláhúzni úgy is, mint az elmúlt évben a pénzügyminisztert helyettesítő államt itkár és mint a Kormány jelenlegi tagja, hogy azokat a feltételezéseket, miszerint a Kormány nem felelősséggel viselkednék a központi adósságok kérdésében, ebben a minőségemben is visszautasítom. Szeretném tisztázni az ország közvéleménye, a Parlament előt t – amit, azt hiszem, hogy többségében nem kell tisztázni – , hogy a Kormány teljes mértékben tudja, hogy a jelenleg fennálló adósságokat – ez az egy pont, amelyben egyetértek az előttem szóló képviselőtársammal – az előző kormányok által felvett hitelek ör ökségeként kénytelenek vagyunk vinni magunkkal, de azt is tudjuk, hogy egy, a polgárjog alapján megkötött államközi szerződés megszegésének, egyoldalú felmondásának következményei vannak. Semmiképpen nem kívánunk a Fidel Castrói útra lépni, nem kívánjuk m agunkat hasonlítani nálunk sokkal nehezebb helyzetben levő országokhoz, amelyek kényszerűségből választották ezt az utat. Amíg van számunkra olyan út, amely nagyon kellemetlen, nagyon fájdalmas – végtelenül együttérzek azokkal, akik ennek a terhét a válluk on kell hogy cipeljék, ismétlem, úgy, mint a múlt örökségét – , mégis ez az út az, amely azzal a reménnyel
