Országgyűlési napló - 1990. évi téli rendkívüli ülésszak
1991. január 14. hétfő, a téli rendkívüli ülésszak 9. napja - Napirend előtt - ELNÖK (Szabad György): - JESZENSZKY GÉZA, DR. külügyminiszter: - ELNÖK (Szabad György): - TORGYÁN JÓZSEF, DR. (FKgP) - ELNÖK (Szabad György): - PALOTÁS JÁNOS (MDF)
565 Mezzofanti ugyanis a mi reformkorunk hajnalán a keleti nyelvek professzora volt a bolognai egyetemen. Úgy tudni, ötvennyolc nyelven beszélt és írt kiválóan, köztük magyarul is. Természetes volt tehát, hogy a városba látogató magyar képvisel őket ő köszöntötte – természetesen magyarul – , majd többségük értetlenségét látva, kínoskényszeredetten átváltott latinra és németre. Később szomorúan jegyezte fel: "Féltem én azt a népet, melynek vélt legjobbjai nem beszélik saját nyelvüket." Közgazdászk ént is érzem e megállapítás mélységét, és féltem társadalmunkat, ha vélt legjobbjai nem ismerik fel, vagy nem merik határozott döntésekkel megragadni azokat a feladatokat, amelyek lehetőséget kínálnak gazdasági bajaink megoldására, akik nem látják, mik azo k a sarokkövek, ahol más helyettük nem dönthet, ahol az elegánsnak tűnő tartózkodás rosszabb a határozott nemnél. Ezért is becsülöm sokaknál lényegesen többre a pozsonyi országgyűlésen néhány évvel később fellépő Felsőbüki Nagy Pált, aki elsők között döntö tt. Érzékelte a mélységet, az elmaradottságból kivezető út akkori sarokpontját, és megrázó beszédben szólt az anyanyelv fontosságáról. Felébresztette ezáltal számos kortársának szunnyadó lelkiismeretét, megalapozta ezzel a reformkor kitörési pontját. Ez a reformkor lett aztán történelmünk egyik legszebb és leghasznosabb szakasza. Máris a mánál vagyok, igen tisztelt Képviselőtársaim! A mánál vagyok, mert konokul vallom, Felsőbüki Nagy Pállal és a mindenkori Felsőbüki Nagy Pálokkal együtt, hogy a múltba meren gés, a bajok pontokba szedése és fetisizálása önmagában nem oldja meg bajainkat: legjobbjainktól, döntéshozóinktól ez, kérem, kevés. Lehet tiszteletreméltó igyekezet a holnapféltés, a bátortalan álmodozás, de nekünk egy legújabbkori reformkor kell – annak társadalmi és gazdasági alapjait, döntéseit várom most önmagunktól, valamennyi parlamenti párttól mint döntéshozótól éppúgy, mint a döntésektől hasonlóan félő Kormányunktól. Kérem, hogy ebben az új reformkorban legyenek partnerek! Ha tényleg komolyan vessz ük a rendszerváltást, az további sorsfordító döntések felismerését és meghozatalát igényli most tőlünk. A politikai rendszerváltás után a gazdaságban kell e döntéseket meghoznunk, véglegesen lezárva ezzel egy korszakot. Én napjaink ilyen új, reformkori húz óerejének, a gazdaság egészét magával ragadó erőnek, az 1995ös világkiállítást, a világkiállítási részvételünket tartom. Ma komolyan biztat ugyan az a tény, hogy a társadalom tagjainak többsége is reményt lát ebben, a közvéleménykutatás adatai szerint hat ározottan akarja, hogy a gazdaság szereplőivel együtt a világkiállítás felelősen megrendezésre kerüljön. De elkeserít, hogy a vélt legjobbak közül sokan ismét nem beszélik az anyanyelvüket: úgy látják, a társadalom rosszul ismeri helyzetét, így akár a társ adalom nevében is képviselhetnek mást. Nem tagadom, Képviselőtársaim, hogy még szűk családi körben is idézték nekem Helmut Schmidt híres ars poeticáját, mely szerint "Én nem álomképek, hanem a megvalósítható dolgok kancellárja kívánok lenni." Kétségtelenül elgondolkodtató gazdaságfilozófia ez, melynek fényében tompulhat ugyan az 1995ös világkiállítás lehetősége, de csak tompulhat, csak figyelmeztet arra, hogy az átgondolatlan, politikai befolyásoltságú megrendezésnek mekkora ára lehet – de nem azt jelenti, hogy a megrendezés megkérdőjelezhető. Arra figyelmeztet, hogy a csoda megragadását is jól kell csinálni. A lehetőségek folyamatos elhagyása, a döntésektől való félelem a jelenlegi helyzetet konzerválva, újratermeli meglévő gondjainkat, elmélyíti gazdasági válságunkat. A kitörési pontok egyértelmű meghatározása, így a világkiállítás végleges és tudatos eldöntése ugyan tartalmaz kockázatot, de tartalmazza a siker reményét, aktivizálva ezáltal az egyéni és társadalmi önbecsülésünket, alkotóerőnket – és erre m a rendkívüli szükségünk van. Balsorsú népnek tartjuk, sajnos, önmagunkat. Betéve tudjuk történelmünk tragikus fordulatait – arról viszont kevesebb szó esik, hogy a sors mindannyiszor felkínálta az újrakezdést, a továbblépés lehetőségét. Nem minden néppel t ette ezt – gondoljunk akár az örményekre vagy a litván népre. Nekünk tehát csak élnünk kellett – vagy ami többnyire a valóságban volt: élnünk kellett volna – ezekkel a lehetőségekkel.
