Országgyűlési napló - 1990. évi tavaszi ülésszak
1990. június 12. kedd, az Országgyűlés 13. ülésnapja - Az országgyűlési bizottsági tagságra vonatkozó összeférhetetlenségről szóló országgyűlési határozati javaslat megtárgyalása - A közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényjavaslat megtárgyalása - ELNÖK (Vörös Vince): - SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF) - ELNÖK (Vörös Vince): - SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF)
582 ELNÖK (V örös Vince) : Köszönöm képviselőtársam hozzászólását. Több képviselőtársunk jelentkezett még az általános vitában felszólalásra. Megkérdezem, kívánnake felszólalni, mert ez az idő most már az interpellációk rovására megy. Következő felszólalónk lenne Szoko lay Zoltán a Magyar Demokrata Fórum részéről. Felszólaló: Szokolay Zoltán (MDF) SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF) Igen, elnök úr. ELNÖK (Vörös Vince) : Tessék, átadom a szót. SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF) Igyekszem röviden beszélni, mégis szeretnék általánossá gban is néhány mondatot hozzáfűzni a törvényjavaslathoz. Valóban régi jogintézmény a közkegyelem, és általában csakugyan valamilyen jelentős eseményhez kapcsolódik: rendszerváltáshoz, hatalomváltáshoz. A hatalom ugyanis – akárcsak néhány képviselőtársunk – szeret elérzékenyülni, és jeles napokon ellágyul, emberiességi szempontokat vesz figyelembe. Így cselekedne adott esetben akár a Kőszeg Ferenc vezette kormány is, szelektálva, súlypontozva a bűncselekménytípusok között, és ezzel hosszas parlamenti vitára adna alkalmat. Akadtak, persze, a történelemnek olyan félreeső pillanatai is, amikor ez a közkegyelem valóban igencsak álszentre sikeredett. Elegendő, ha az 1963. évi IV. számú törvényerejű rendeletre gondolunk, amelyből kiderül, hogy az akkori hatalom – hadd idézzem – "emberiességtől áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek." Az idősebbek emlékeznek erre a megbocsátásra. A mostani közkegyelmi javaslatunk, ha nem is tökéletes, szerencsére nem ilyen indíttatású. Ezt a z Országgyűlést bizonyára valóban a megbocsátás, a hit és a bizalom vezérli: hiszünk és bízunk abban, hogy a most hozandó törvény által fellélegzők valóban együtt akarnak élni velünk, vissza tudnak, és viszsza akarnak illeszkedni a társadalomba. Arról azon ban aligha lehetünk meggyőződve, hogy a szabadulók emberséges visszatéréséhez megvan a megfelelő társadalmi háttér – egyrészt a kellően hatékony intézményi háttér, szociális, kulturális háttér, másrészt a megértő közhangulat. Az úgynevezett utógondozás mai formájában semmit sem ér, csak megalázó és megbélyegző, változtatni kell rajta. Ezzel is összefüggésben van, hogy az utóbbi években nőtt a visszaesők száma, és egyáltalán, ijesztő mértékben romlott a közbiztonsági helyzet: a fővárosban is, Borsodban is, B ékésben is – de gyakorlatilag minden megyében. Vélhetőleg növekszik a földerítetlen bűncselekmények száma is. Valljuk be legalább most, a határozathozatal ünnepélyes pillanatai előtt, tisztelt képviselőtársak, hogy népszerűtlen döntésre készül az Országgyű lés. A közhangulat manapság, Magyarországon nem közkegyelempárti. Még a politikai vonatkozások egyik vagy másik pólusán, vagy onnan tekintve sem. Aligha szabadulna bárki, aligha szüntetnék meg bárki ellen az eljárást, hogyha ezt a kérdést népszavazásra bo csátanánk. Úgyis az most a divat! Talán az elítéltek hozzátartozói is fölmérték esélyeiket, csupán ezért nem gyűjtöttek eddig százezer aláírást a kérdéskörben. Még valamit hadd valljunk be, egy kissé szemérmesen! Azt, hogy minden közkegyelemgyakorlás – íg y a mostani is – átmenetileg jelentős megkönnyebbülést okoz a rendőrségi adminisztráció, illetve az igazságszolgáltatás számára. Később ugyan meglesz ennek a böjtje, legalábbis, ha a közkegyelem nevelő hatása nem mutatkozik meg kellőképpen – ám hadd remélj ük, hogy mégis megmutatkozik majd. Ebben a tekintetben a magam részéről optimistább vagyok, mint választópolgáraim egy része.
