Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-66

5507 Az Országgyűlés 66. ülése, 1989. november 22-én, szerdán 5508 fontos döntések, vagy ha a tervezettől jelentősen eltérő feltételeket fogad el a Parlament. Ajánlom és kérem ezért, vegyük sorra közösen a legfontosabb kérdéseket. Valóban beletörődő, megalázó szegénypolitikát folytatunk csupán, vagy van elképzelésünk és eszközünk a további elszegényesedés megakadályozására, a tengernyi új baj kezelésére? Igaz-e, hogy az állam, a Kormány kibújik gyáván a szociális gondok feloldásának, a betegek ellátásának felelőssége alól, pénz nélkül hagyva az embereket, a közösségeket, a társadalombiztosítást — vagy tudjuk bizonyítani, hogy a valódi társadalmasítás útján igenis képesek vagyunk megtenni már jövőre a kezdő lépéseket? Azoknak lenne igazuk, akik szerint rövid távon taktikázó, kiváró, népszerűségre és választásra kacsingató, az idősek, a családok helyzetének javítását szolgáló minden kezdeményezésünk? Vagy a kedvező rendelkezések mellett készek vagyunk a kényelmetlen döntések, a jövőt megalapozó intézkedések meghozatalára is? Beletörődhetnénk-e abba, hogy fokozódik mások reformjaihoz, a törvényalkotás vagy a külpolitika dinamizmusához viszonyított lemaradásunk, vagy képesek vagyunk az alkotmányos emberi szabadságjogok érvényesülését a szociális szférában is sok munkával és persze sok-sok pénzzel garantálni? Biztos az, hogy csak napról-napra, hétről-hétre élhetünk, hogy nem tervezhetünk, hogy arra sincs jogunk, hogy életünket kockáztatva kidugjuk időnként a fejünket a lövészárokból és áttekintsük a frontokat és a holnap utáni esélyeket? El kell fogadjuk tízmilliónyian azt, hogy inkább az egyéni túlélésre kell berendezkednünk ahelyett, hogy a bajban az emberi szolidaritás csíráit és közösségeit is élesztgetnénk? Folytathatnám a sort, mert ez csak valószínű néhány az általam legfontosabbnak ítélt kétségek és kérdések közül. S a válaszok ma semmi esetre sem lehetnek vitathatatlanok vagy megfellebbezhetetlenek. Mégis hadd kockáztassak meg néhány csendes megjegyzést. Való igaz: nekem is, mint ahogy sokunknak, a Kormánynak is az az álláspontja, hogy rengeteget kellene és lehetne még a gazdaság megújításáról, a dinamizálásról, a látványos kitörés lehetőségeiről vitatkozni. De dönteni és cselekedni is kell! Igaz az is, hogy mi — szociálpolitikusok — itt és most a valósággal szembenézve nem a maximumot követeltük, hanem annál valószínűleg többre, az optimum megtalálására, a kényes egyensúly, egy törékeny, de létező kompromisszum kialakítására törekedtünk. Kétségtelen, hogy a jövő évi intézkedések nem egy prosperáló ország szociálpolitikájának felelnek meg, de legalább nem lehet bennünket voluntarista szemfényvesztéssel, a valóságtól elrugaszkodott álmodozással vádolni, mint ahogy Vona képviselő úr marasztalta el tegnap éppen a 3 éves programot. Nem mondtunk le az időseket, a gyermekeseket és az egészségügyieket megillető pénz egyetlen forintjáról sem. Sőt a háromoldalú tárgyalások, a nyilvánosság, a parlamenti bizottságok, az érdekképviseletek segítségével, egy átalakuló szociálpolitikai harcmodor révén a megelőző éveknél, sőt az ideinél is relatíve jobb feltételeket tervezhettünk az 1990-es krízisköltségvetés keretei között. Meg lehet nézni a számokat, lehet kontrollálni az arányokat. Nem fogadom el a defenzivitás vádját sem, mert éppen abból indultunk ki, hogy stagnáló vagy romló életszínvonal mellett átalakuló politikai rendszerben is lehetséges egy társadalmi értelemben hatékonyabb, civilizáltabb szociálpolitikát kialakítani és intézményesíteni. Azt kétségtelen megfogalmaztuk: nekünk talán nem az a dolgunk, hogy azon vitatkozzunk elsősorban, lesz-e pénz és mennyi, hanem az, hogy a legeszköztelenebb időben is cselekedjünk. Éppen ez nem jelent lemondást, visszavonulást. Tisztelt Képviselők! A szociálpolitikánk, a Kormány szociális intézkedési csomagja — azért, mert nincs melldöngetés, hangoskodás, görögtűz és hiányoznak a látványos, nagy ígéretek — nem szegénypolitika. Persze önteltségre semmi okunk akkor, amikor majdnem eszköztelenül szállunk szembe nap mint nap az elszabadulással fenyegető magas inflációval és közben alig tudunk az életszínvonalpolitika, a társadalompolitika nagy problémáival, a bérhelyzetnek, a lakásügy állapotának, a foglalkoztatási gondoknak, az iskolázatlanságnak a kihívásaival lépést tartani. Igaz, hogy jövőre a pénzbeni nagy rendszerek, a nyugdíj, a családi pótlék átlagos értéktartását tudtuk csak célul kitűzni és ez önmagában, az előbbi kérdések megoldása nélkül valóban nem fogja mind az ötmillió állampolgár tovább-szegényedését megakadályozni. A további lecsúszás ellen azonban bizonyíthatóan jóval több embernek kívánunk és tudunk pénzbeni garanciát is nyújtani, mint az elmúlt években. Éppen ezért nem szégyenlenivaló szegénypolitika az, amit Önök előtt körvonalaztunk. Az átlagos jövedelműek tudatos védelme mellett törekedtünk és törekszünk a legidősebbek, az özvegyek, az alacsony jövedelműek, az első és második csoportú rokkantak, a beteg gyermeket nevelő családok, a szülők nélkül életbe induló gyerekek, a foglalkoztatásból kiszorulók kiemelt segítésére. Nemcsak egyedi segély, hanem normatív garancia a 70 éven felüliek létminimumának a biztosítása, a közgyógyellátás mintegy 400 ezer emberre és jövőre remélhetően az első, második csoportú rokkantakra kiterjedő szélesebb köre, 50 ezer ember nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátása. Válság-költségvetés viszonyai között javasolunk olyan egy, valamint másfél milliárdos jogkiterjesztő intézkedéseket, mint amilyen a fogyatékos gyerekek, beteg szülők ápolási díja és az állampolgári jogon járó családi pótlék lenne. Miért becsüljük le azt, ami valódi frontáttörésnek számítana még prosperáló gazdasági helyzetben is? Hiszen tízezreknek tudunk majd végre a legsúlyosabb élethelyzetekben segíteni! Nem szabad szó nélkül hagyni azt sem, hogy a túlméretezett állami, központi beavatkozás lebontását sokan a bajbajutottak mellőli sunyi kivonulásnak minősítik. Ha vágyakozva is, ma oly gyakran Európára tekintünk. Kérem, ne csak a bécsi kirakatokat vegyük