Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.
Ülésnapok - 1985-80
6695 Az Országgyűlés 80. ülése, 1990. február 28-án, szerdán 6696 hajánál fogva előrángatott ügyről van szó, hanem olyanról, amely e napokban keletkezett az országban, érintt összesen legalább 100 ezer alkalmazottat és munkást. Bevallom, ezen belül a választókerületemben ezer főt, akik jelenleg kényszerszabadságon vannak. Önök nagyon jól tudják, hogy egy mezőgazdasági vidéken ezer ember otthoni tartózkodása mindennapi kérdésként veti föl, hogy hogyan lesz tovább, lesz-e tovább, hiszen elsőgenerációs munkásokról van szó. Mindezek alapján az ipari miniszter úrhoz azzal a kéréssel és kérdéssel fordulok, szíveskedjék — miután mindennapi ügyről van szó — arról nyilatkozni, hogy e tárca hogyan ítéli meg a közúti járműgyártás jövőjét. A második kérdés, amiben álláspontját kérem, hogyan kívánja a Kormány rendezni ezt a krízist? Hiszen egy konkrét krízisről van szó, és különös tekintettel ezen belül is arra, hogy egy jól képzett szakmunkásgárda szakmai önbecsülése és egzisztenciája ne roppanjon meg. En nagyon jól tudom, hogy nemcsak kormányzati feladatokról van szó, a vállalati teendők számosak. Mégis, a rubelpiac sajátossága miatt itt az igazi eszközök a Kormány kezében vannak. Sajnos, a problémát növeli az, hogy nemcsak a járműgyártásról van itt szó; órákon vagy napokon belül előkerülhet sok egyéb emellé társítható ügy is a gépgyártás egyéb területeiről, a híradástechnika, a műszeripar, a mezőgazdaság és a könnyűipar területéről. Mindezért láttam szükségét annak, hogy a Parlamant előtt interpelláljak e kérdésben. Köszönöm. ELNÖK: Köszönöm szépen. Az interpellációra Szabó Imre ipari minisztériumi államtitkár válaszol. Őt illeti a szo. SZABÓ IMRE: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az interpelláló Maróthy úr jól fogalmazta meg a végén, hogy ezt a kérdést föl lehetett volna tenni nem az autóbuszgyártás kapcsán csak, hanem az egész magyar gépipar, elektronikai ipar és műszeripar vonatkozásában is. A kialakult helyzet nem autóbuszipari specialitás, hanem az egész magyar gazdasági helyzetnek az általános jellemzése keretében tárgyalható csak. Talán mégis az autóbuszgyártásra külön ki kell térni azért, mert az autóbuszgyártásunk volt az az iparág, amely elsősorban a rubelpiaci igényeknek megfelelően fejlődött és erre a területre irányult a kivitelünk is. Érthető, hogy fokozottan érinti ezt az iparágat az a — nyugadtan kimondom — krízishelyzet, amely az utóbbi hónapokban kialakult. Az első képviselői kérdésre a válasz egyértelmű. Én az Ipari Minisztérium nevében tudok beszélni. Feltett szándékunk, hogy egy olyan nagy hagyományú iparágat, amely a világon is elismert műszaki színvonalat produkált, amely mögött összesen 130 ezer, többékevésbé nagyon jól képzett és kezdő munkásgarnitúra áll, nem lehet kihagyni a magyar népgazdaság jövőjének tervezéséből. Föltett szándékunk tehát, hogy lehetőleg áthidalva ezt a nehéz periódust, amelyben most élünk, minden segítséget megadjunk a további fejlődéshez, és úgy irányítsuk a magyar iparfejleszt, hogy ezen belül a nagy hagyományú iparágak helye, szerepe, jövője biztosítva legyen. Ez szándék, amelyre bizonyos garanciákat kell kialakítani. A korrektség érdekében hadd mutassak rá, hogy a kialakult helyzetet két fajta körülmény összejátszása idézte elő. Az egyik külső körülmény, amelybe kormányzati döntések is beleszólnak, hogy legalább átmenetileg korlátoznunk kell a rubelexportot, amíg ki nem alakulnak az új hosszú távú megállapodások keretei. Sokan vitatják, hogy ez helyes vagy nem helyes intézkedés. Én úgy ítélem, hogy ez a kényszerintézkedés szükséges volt ahhoz, hogy tiszta helyzetet teremtsünk, és talán a közeljövőben a Kormányzat rá fog kényszerülni arra — akármelyik Kormányról legyen is szó —, hogy minden nemzetközi relációnkban tiszta helyzetet teremtsen, mert igenis vannak még olyan bújtatott, néhol lappangó, néhol a közvélemény által ismert ellentmondások külkereskedelmi kapcsolatainkban, amelyek megvilágítása, nyílt helyretétele záloga a további fejlődésnek. Hozzá kell azonban tenni azt is, hogy maga ez a hagyományos iparág nem tett meg mindent az elmúlt két év folyamán ahhoz, hogy ezt a krízishelyzetet, illetve ennek kockázati tényezőit csökkentse. Két évvel ezelőtt nemzetközi átvilágításokat végeztünk éppen a gépjárműgyártás területén, amely rámutatott azokra a szervezeti hiányosságokra, elmulasztott integrációs és diverzifikációs tevékenységekre az egész járműgyártáson belül, amelyek megtörténte ma egy könnyebb piaci alkalmazkodásnak a feltételei lettek volna. Meg kell mondjam azt is, hogy éppen az autóipari vállalatok felajánlott világbanki korszerűsítési hiteleket nem vettek föl, nem vettek részt dollárexport-növelést szolgáló pályázati rendszerben az ösztönzések ellenére sem. Hadd térjek ki arra, hogy melyek azok a rövidebb távú elképzelések, amelyek a krízishelyzetből való kilábalást egyáltalán elősegíthetik. Már most intézkedések történtek arra, hogy a rendelkezésre álló keretek között növelésre kerüljön az autóbuszexport-kontingens részhányada. Nem vagyunk mindig boldogok ilyen intézkedés esetén, mert ugyanakkor ez hátrányosan érinti a többi iparágat. Gépiparra, elektronikára, műszeriparra gondolok. Lehetőség van arra, mert hogy bizonyos bartermegállapodások keretén belül — ezek a bartermegállapodások az átmeneti időszakban a végleges rendezés előtt bizonyos iparági szelektív fejlesztéseket lehetővé tesznek az exporttevékenység érdekében — preferenciákat élvezzenek. Ezeket a lehetőségeket meg kell keresni. A harmadik: a Kormány elfogadta a piacváltás intézményi és pénzügyi eszközökkel való elősegítésének a feltételeit. Döntés született a reorientációt szolgáló befektetési társulás megalapításáról, amely pénzügyi eszközökkel segíti ezt a folyamatot. A pillanatnyilag nem foglalkoztatható munkaerő tekintetében ugyanazok az állami támogatások érvényre jutnak itt is, amelyek korábban szabályozásra kerültek.
