Országgyűlési napló, 1985. V. kötet • 1989. november 21. - 1990. március 14.

Ülésnapok - 1985-77

6385 Az Országgyűlés 77. ülése, 1990. január 31-én, szerdán 6386 Ehhez a javaslathoz kapcsolódott Zsigmond Attila képviselőtársunk csak szóban előterjesztett indítványa, amely ezt az összeget 1 millió forintban javasolta bevezetni. Ezzel kapcsolatban le kell szögeznünk, itt egy nagyon bonyolult problémáról van szó, az intézkedés sok kiadvány létét veszélyeztetné. Ilyenek például a kis példányszámú művészeti, tudományos lapok. Abban egyetértetünk, hogy a letét összegét csak differenciáltan, a példányszám, megjelenési sűrűség és még sok szempont figyelembevételével célszerű meghatározni Erre bizottsáunk csak az új sajtótörvény keretében lát lehetőséget. Az indítvány tevő kéviselő — azzal, hogy javaslata az új sajtótörvénybe beépítésre kerül — visszavonta módosító indítványát. Király Zoltánnak szintén csak szóban elhangzott, a megyei lapokkal kapcsolatos, — inkább interpellációnak tekinthető — javaslata bizottságunk megítélése szerint tulajdoni kérdés, s így ennek rendezése nem a sajtótörvénybe tartozik. Végezetül fel szeretném hívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét, hogy a bizottságok csak azokat a módosításokat tudják érdemben megtárgyalni, amelyeket képviselőtársaink írásban nyújtanak be. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Köszönöm. Képviselőtársaim! Mint tudják, a vita összefoglalójára sem kerülhetett sor a múlt héten, ezért kérem, ezt is most tegyük meg. Az összefoglalóra megkérem dr. Kulcsár Kálmán igazságügyminisztert. DR. KULCSÁR KÁLMÁN igazságügyminiszter: Tisztelt Országgyűlés! Összefoglalómat azzal kezdeném, hogy egyetértek mindazzal, ami bizottsági jelentés címén elhangzott. Két összefüggésben szeretném azonban kiegészíteni. Az első közerkölcs védelmére vonatkozó indítvány, amelyet a bizottság és a Kormány egyaránt elfogadott a bizottsági ülésen. Arra szeretném azonban felhívni az igen tisztelt képviselő hölgyek és urak figyelmét, hogy ennek a fogalomnak pontos meghatározása hiányzik. S minthogy a definíciója sehol nem található; minden valószínűség szerint a gyakorlatnak kell tehát majd kialakítani, hogy mit értünk a közerkölcs fogalmán. Ez természetesen bizonyos mérvű bizonytalanságot visz majd be a sajtóval kapcsolatos igazgatási és esetleg a bírói gyakorlatba is. Számolni kell azzal, hogy a közerkölcsöt mindenki másként fogja értelmezni, legalábbis addig, amíg a bírói gyakorlat ki nem alakul. A második megjegyzésem a kaucióra vonatkozik. Szeretném pontosítani a bizottsági jelentést ennyiben, hogy Zsigmond Attila képviselő úr nem vonta vissza a javaslatát, de minthogy írásban nem nyújtotta be és ő maga az ülésen nem voltjelen, ezért a bizottság nem tudta érdemben tárgyalni. Egyébként is úgy értékelte, hogy ez a javaslat összegszerűségében a Tóth Istvánné féle javaslathoz kapcsolódott, az volt az alapjavaslat, amely egyáltalán a kaució létét kívánta a törvénybe beiktatni. Ezt a javaslatot azonban benyújtója visszavonta. A kaució valóban nagyon sok összefüggésében megvizsgálandó probléma, így egyetértek azzal, hogy e most tárgyalt módosításnak nem feladata a kaució problémájának rendezése; ezt a sajtótörvényre kell majd bíznunk. Nem reflektált a bizottsági jelentés Südi Bertalan javaslatára, mégpedig azért nem — mint ahogyan jelezte is Filló Pál képviselő úr —, mert a bizottság csak az írásban benyújtott javaslatokkal tudott foglalkozni. Mégis hozzá szeretném tenni, hogy javaslata — miszerint addig függesszék fel az adott sajtószerv működést, amíg a büntetést vagy kártérítést ki nem fizette — elvi okokból nem fogadható el. Nagymérvű bizonytalanságot vinne be a sajtó — nagyon sokszor a rendszeres megjelenéshez fűződő, tehát közérdekeket szolgáló — munkásságba. Nem szólt a jelentésben még egy problémáról, amiről azonban ugyancsak meg kell emlékeznünk, bár az írásban kiadott első bizottsági jelentés már nyilatkozott arról, hogy ezt a javaslatot sem a bizottság, sem a Kormány nem fogadja el. Ez a javaslat pedig a jelenleg még érintetlenül hatályban lévő sajtótörvény 6. szakaszának az életbentartását kívánta, éspedig azt, hogy a sajtóban megjelenő, közérdekű bejelentés címen értékelhető közleményeket ugyanúgy kezelje az államszervezet, mint ahogyan az a közérdekű bejelentésekről szóló törvény esetében az állampolgári bejelentést szokásos. Szeretném jelezni —jóllehet mint említettem, sema bizottság, sem a Kormány nem fogadta el ezt a javaslatot —, hogy ilyen gyakorlatnak a kialakulása eddig sem volt igazán bizonyítható. Legalábbis a MÚOSZ-tól nyert értesüléseink szerint ez a törvényhely a gyakorlatban sem élt — néhány kivételtől eltekintve. Hivatkozhatnék azonban elvi okokra is. Ha jelzőket szeretnék mondani — amit nem szívesen teszek —, akkor azt mondanám, hogy ez a korábbi sajtógyakorlatból itt maradt kívánalom, amely végül is csaknem hatósági jelleget kölcsönzött a sajtónak — amely akkor nem is lehetett más, mint a hivatalos sajtó. Azt hiszem, ezt a jelleget nem szabad a sajtó számára fönntartani; a közérdekű bejelentés állampolgári jog, és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ezt a hatóságok így is kezeljék. Végezetül engedjék meg, hogy nagyon röviden szóljak egy-két szót arról az általános vitáról, amely az elmúlt alkalommal kibontakozott. Több képviselő felszólalt a sajtó felelősségét hangsúlyozva, és azt hiszem, valamennyien egyetértünk mindazokkal, amik itt elhangzottak. Fölszólalt Tamás Gáspár Miklós képviselő úr, aki viszont a sajtószabadság fontosságáról szólt, és ezzel is tökéletesen egyetérthetünk. Felszólalásának azzal az elvi magjával különösképpen, amelyet még az elmúlt századokban egy neves filozófus, nevezetesen, hogy nem értek ugyan egyet azzal, amit mond, de harcolni fogok minden erőmmel azért, hogy ezt mondhassa. Azt hiszem, ez valamennyiünk számára irányadó ma is. Még csak egyetlen, ugyancsak szállóigévé vált megállapítást szeretnék idézni, egy Deák Ferencnek tulajdonított mondást, aki — mikor annak idején a sajtótörvényről volt szó — azt mondta, hogy szíve szerint ennek egyetlen mondatból kellene állni — és én ezzel